Kedden reggel szokás szerint a
csipákat törölgettem ki a szememből, miközben beléptem az osztályterembe,
reménykedve, hogy az osztály kedvenc vámpírjai nem hozzák rám ismét a frászt; a
fiúk elmondása szerint az első nap csak bemelegítés volt, a javát a következőkre
tartogatják, és sikítástól mentes torok nem marad, az tuti. Pláne úgy, hogy a
halloweeni hét második napjára tervezték a jelmezversenyt, és az osztályból
kivétel nélkül minden diák beöltözött, még én is. Habár, a fekete ruhákat,
plusz az angyalszárnyakat nem mondanám kivételesen ijesztőnek, de hirtelenjében
ennyit tudtam összekaparni… majd rájuk vicsorítok, megkergetem őket a nálam
jóval félelmetesebb matek könyvemet magam felé emelve. Ördögi terveimből
kifogyhatatlan vagyok.
A fiúk az ablaknál csoportosultak
össze, éppen azon szórakoztak, hogy ki merik-e dobni a divatszakasz egyik
tagjának a táskáját, amiben valószínűleg olyan kincsek lapulhattak, mint a
sminkkészlet, valamint az e havi Vogue. Legalábbis, onnan mertem erre következtetni,
hogy mögöttük a jóval alacsonyabb osztálytársam izgatott sikolyokat hallatva
ugrált, és az erejét arra fordította, hogy a hozzá legközelebb eső srácot,
ebben az esetben Finnt, teljes odaadással püfölje.
– Miért van olyan érzésem, hogy
egy légy szállt le a hátamra? – érdeklődött Finn elgondolkodott arccal, majd a
válla fölött hátrasandított, és meglátta Connie elszánt fejét, aminek hatására
hátrahőkölt. – Most miért versz?
– ADJÁTOK VISSZA A TÁSKÁMAT! –
sipította önkívületi állapotban, kivívva, hogy az osztály bent levő tagjainak
fele a füléhez kapja a tenyereit rángatózó arcizmokkal, és összeszűkített
szemekkel nézzen a lányra, aki jobb híján, Barbie babának öltözött, de a szemei
alatt uralkodó mosómaci pamacsoknak ható festékről ítélve, egy jóval
félelmetesebb kiadását igyekezett magára varázsolni.
– Nincs nálam, előrébb próbálkozz
– intett a főkolompos felé, aki, mint mindig, Luke Alflatt volt, és egyáltalán
nem mutatott hajlandóságot a meggondolásra. Széles vigyort eresztett a lány
felé, aki ugyanezt egy szemöldökfelvonással díjazta, és ha ez nem, akkora a
csípőre tett keze jócskán rákényszeríthette volna Missy szívszerelmét arra,
hogy egy „bocsi” kíséretével átnyújtsa az említett tárgyat.
Megforgattam a szemeimet; tipikus
reggeli banzáj, kilencedikes módra. Megigazítottam a táskámat a vállamon,
ráköszöntem az újságot böngésző Missyre, majd kettőt pislogás után Olive-nak is
intettem, aki szorosan a barátnőm mellett ült, és lelkesen magyarázott a
tesztek szavahihetőségéről. Oké. Miről maradtam le?
Letettem a táskámat a pad mellé,
az órához szükséges tancuccokat felhalmoztam, amit a tolltartómmal koronáztam
meg, és a becsengetésig maradó időt kihasználva fordultam oda a furcsa
pároshoz, aminek az egyik tagja már a tolla végét rágta, miközben olvasott, a
másik pedig a laphoz közelebb hajolva olvasott, és egy feltekintés után egy
kézmozdulattal jelezte nekem, hogy nekem is csatlakoznom kell a felettébb
érdekfeszítő tevékenységükhöz.
– Tehát – motyogta Missy. –
Naponta hányszor szoktál beszélgetni a kiszemelteddel? Első válasz: naponta
többször, nagyon jól kijövünk. Második válasz: naponta maximum egyszer,
általában iskolai dolgokról. Harmadik: ritkán beszélgetsz vele, inkább a
szemeidet legelteted rajta. Hm, fogós kérdés – sóhajtott egyet.
– Szerintem C – paskolgatta meg
Olive egy gúnyos vigyor kíséretében a lány vállát, ismertetve vele a „szörnyű”
igazságot, miszerint a tegnapi eset óta mondható az, hogy valaha szót is
váltottak. Mint mindenki, igyekeztem ennek nem nagy jelentőséget tulajdonítani,
ám ők nem tudták azt, amit én. Vagyis, jobban ismertem Missyt annál, mintsem
egy vállvonás után elfogadjam, hogy jobban felvágták aznap a nyelvét a
kelleténél.
– Szeretnéd, mi? – nyújtotta rá
ki a nyelvét, majd diadalittasan (?) bekarikázta a B választ, ami semlegesnek
volt mondható. – Akkor nézzük a következőt. Még van hátra két kérdés –
dörzsölgette a tenyereit, és óriási lelkesedéssel kezdte olvasni a nyolcadik
számút, ami hasonló volt az előzőhöz, de mégsem. Olive hozzátette, hogy van „Melyik
a te típusod?” kérdéssor is, ha nagyon szeretné, abba is beleáshatja magát. –
Mi az, hogy lehet, hogy szeret, viszont az is megeshet, hogy nem? – csapta le
az íróeszközét alig pár perc múlva.
– Pontosan azt jelenti, amire
gondolsz – nyomott el egy széles mosolyt mellette Olive, majd rám szegezte a
tekintetét. – Kitöltöd te is? – ajánlotta fel nagylelkűen a lehetőséget, amitől
valósággal borsódzott a hátam. Még mit nem! Luke nyakába esetleg ne ugorjak?
– Azt hiszem, kihagyom – ráztam
meg a fejem, megerősítve a nemleges válaszomat. – Ha kiderülne a nagy Ő-ről,
akit kinéztem magam, hogy viszontszeret, én pedig eddig nem tudtam róla,
valószínűleg idegösszeroppanást kapnék – biccentettem feléjük, teátrálisan a
szívemhez kaptam és úgy tettem, mint akinek nehezére esik visszafojtani az
érzelmeit. – Tudjátok, az oreós csokoládéval egy ideje kerülgetjük egymást,
azonban nem merem megtenni a kezdő lépést – dörzsöltem meg a halántékomat
vívódást mímelve.
– Hülye! – közölte Olive és Missy
tökéletes szinkronban, és két oldalról csaptak mindkét vállamra. Egyikük az
újsággal, a másik egyén puszta kézzel, a terror hatására összerezzentem. –
Különben is, mi ez az öltözék? Komolyan így akarsz versenyezni? – folytatta
tovább Olive hitetlenkedve, aki eszméletlen sminkkel jött iskolába, csak úgy,
mint Missy, teljesen elvérezve mellettük.
– Nem terveztem, hogy beszállok –
vontam vállat. – Nem igazán az én műfajom, szeretek csendesen meghúzódni a
háttérben és MI AZ ISTEN? – Az utolsó három szó nem igazán kapcsolódott
logikailag a mondatomhoz, az oldalamba mélyedő ujjak hatására ordítva ugrottam
meg, kis híján orrba vágva a mögöttem tartózkodó egyént, aki kárörvendően
figyelte az alakításomat.
– Luke vagyok, nem Isten, de
azért köszönöm a megszólítást – vigyorgott rám Luke, és lazán félretolva
helyezkedett el mellém, közvetlenül az után, hogy végignézett Missy elvörösödő
arcán, amit még a tonnányi festék sem tudott elrejteni. Ami azt illeti,
ritkaság volt, hogy egy élethűre vakolt Joker csatlakozik a társaságunkhoz,
miután halálra ijesztett egy angyalt, aki még ekkor is igyekszik
visszatuszkolni a szívét a helyére, annyira kiugrott. – Ú, csak nem? – nézett a
padon heverő ominózus lányos ereklyére, alias az újságra. – A nővérem
halomszámra töltögette anno. Egyszer az orrom alá dugta, hogy töltsem ki, és a
mai napig az a legnagyobb traumám. – Úgy tett, mint aki elmorzsol egy
könnycseppet a szeme sarkában. – Nem tudom feldolgozni, hogy Nick Jonas jött ki
ideálomként, nem Justin Bieber – szipogta.
A nevetés valósággal kirobbant
belőlem, ahogy a többiekből is, akik hallották a megszólalását. Alflatt, kapva
az alkalmon, hogy kivételesen nem kontráztam rá, azonnal elkezdte tovább
mesélni az ebből gyökerező sztorikat, miszerint a lányos csapat állandóan náluk
gyűlt össze, és az egész ház az ő ordításukkal volt tele, ami nem elég, még őt
is nagyító alá vették. Gyakorlatilag élvezték, hogy kínozhatták, és miután
megjegyezték egyszer, hogy „belőled, öregem, nagy szívtipró lesz”, még inkább
menekült volna, kevés sikerrel.
Azon kaptam magamat, hogy
mosolyogva figyelem, ahogy gesztikulálva magyaráz, eljátssza az érzelmeit, és
mikor a nővére körömlakokkal kísérletezett rajta, kiterült a mögöttünk levő
padon, és a hattyúk halálát személyesen adta elő. Égnek emeltem a szemeimet.
Szörnyű egy alak. Ráadásul vérbeli bajkeverő, mert a becsengőt hallva mindenki
a helyére surrant, csak ő állt fel a tanári székre és várta a Batman filmből
vett idézettel a tanárt, aki összeráncolt homlokkal küldte le onnan, egyben
kérte az ellenőrzőjét is.
– Nézzük, ki legyen a mai felelő
– lapozgatta a naplót unott arccal, és legnagyobb rémületemre, rám esett a
választása. Nyeltem egy nagyot, igyekeztem elhessegetni a szemeim előtt
lejátszódó képsorokat az egész eddigi életemről, és felálltam a helyemről.
–
Tanár úr, ne tessék bántani az angyalkánkat – szólalt meg hátulról Finn.
Megmerevedtem az akkori helyzetemben, nem mertem hátranézni, sőt, még
mosolyogni se. Csak bámultam, remélve, hogy minél hamarabb túlesek a
kérdezősködésen.
– Igen – tette hozzá Will. –
Hideg van ám a repüléshez, csoda, hogy lejött a Mennyországból. – Megengedtem
magamnak egy hátrakandikálást. Az összes osztálytársam rám meredt, az utolsó
sornyi fiú pedig megeresztett felém egy cinkos mosolyt. Határozottan ki akartak
húzni a felelés terhe alól.
– Arról nem is beszélve, hogy
Katie a tanár úr védőangyala másodállásban – adta meg a végszót Luke,
hátradőlve a székében, amolyan főnök stílusban, mint aki mindent kézben tart,
és még az ujját se kell mozdítania érte.
– Joker hátul nem feszegeti a
határait, igaz? – emelkedett meg egy kicsit a tanár úr, majd rám meredt. –
Üljön le. Viszont a következő órán számot ad a tudásáról. – A szája sarkában
bujkáló ráncok tanúskodtak egyedül arról, hogy nem vette zokon az egészet,
vélhetőleg nem jegyzett meg érte minket örök életre.
Nagy szusszanás közepette
ereszkedtem vissza a székemre, és a torkomban doboló szívvel nyitottam ki a
füzetemet, és vettem elő egy tollat, hogy nekilássak a jegyzetelésnek… egyedül
arra nem tudtam rájönni, hogy az a hármas honnan jöhetett rá, hogy az égvilágon
semmit nem készültem mára. Mindenesetre, ne felejtsek majd el érte köszönetet
mondani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése