01. × 11.

Kedden reggel szokás szerint a csipákat törölgettem ki a szememből, miközben beléptem az osztályterembe, reménykedve, hogy az osztály kedvenc vámpírjai nem hozzák rám ismét a frászt; a fiúk elmondása szerint az első nap csak bemelegítés volt, a javát a következőkre tartogatják, és sikítástól mentes torok nem marad, az tuti. Pláne úgy, hogy a halloweeni hét második napjára tervezték a jelmezversenyt, és az osztályból kivétel nélkül minden diák beöltözött, még én is. Habár, a fekete ruhákat, plusz az angyalszárnyakat nem mondanám kivételesen ijesztőnek, de hirtelenjében ennyit tudtam összekaparni… majd rájuk vicsorítok, megkergetem őket a nálam jóval félelmetesebb matek könyvemet magam felé emelve. Ördögi terveimből kifogyhatatlan vagyok.

A fiúk az ablaknál csoportosultak össze, éppen azon szórakoztak, hogy ki merik-e dobni a divatszakasz egyik tagjának a táskáját, amiben valószínűleg olyan kincsek lapulhattak, mint a sminkkészlet, valamint az e havi Vogue. Legalábbis, onnan mertem erre következtetni, hogy mögöttük a jóval alacsonyabb osztálytársam izgatott sikolyokat hallatva ugrált, és az erejét arra fordította, hogy a hozzá legközelebb eső srácot, ebben az esetben Finnt, teljes odaadással püfölje.

– Miért van olyan érzésem, hogy egy légy szállt le a hátamra? – érdeklődött Finn elgondolkodott arccal, majd a válla fölött hátrasandított, és meglátta Connie elszánt fejét, aminek hatására hátrahőkölt. – Most miért versz?

– ADJÁTOK VISSZA A TÁSKÁMAT! – sipította önkívületi állapotban, kivívva, hogy az osztály bent levő tagjainak fele a füléhez kapja a tenyereit rángatózó arcizmokkal, és összeszűkített szemekkel nézzen a lányra, aki jobb híján, Barbie babának öltözött, de a szemei alatt uralkodó mosómaci pamacsoknak ható festékről ítélve, egy jóval félelmetesebb kiadását igyekezett magára varázsolni.

– Nincs nálam, előrébb próbálkozz – intett a főkolompos felé, aki, mint mindig, Luke Alflatt volt, és egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a meggondolásra. Széles vigyort eresztett a lány felé, aki ugyanezt egy szemöldökfelvonással díjazta, és ha ez nem, akkora a csípőre tett keze jócskán rákényszeríthette volna Missy szívszerelmét arra, hogy egy „bocsi” kíséretével átnyújtsa az említett tárgyat.

Megforgattam a szemeimet; tipikus reggeli banzáj, kilencedikes módra. Megigazítottam a táskámat a vállamon, ráköszöntem az újságot böngésző Missyre, majd kettőt pislogás után Olive-nak is intettem, aki szorosan a barátnőm mellett ült, és lelkesen magyarázott a tesztek szavahihetőségéről. Oké. Miről maradtam le?

Letettem a táskámat a pad mellé, az órához szükséges tancuccokat felhalmoztam, amit a tolltartómmal koronáztam meg, és a becsengetésig maradó időt kihasználva fordultam oda a furcsa pároshoz, aminek az egyik tagja már a tolla végét rágta, miközben olvasott, a másik pedig a laphoz közelebb hajolva olvasott, és egy feltekintés után egy kézmozdulattal jelezte nekem, hogy nekem is csatlakoznom kell a felettébb érdekfeszítő tevékenységükhöz.

– Tehát – motyogta Missy. – Naponta hányszor szoktál beszélgetni a kiszemelteddel? Első válasz: naponta többször, nagyon jól kijövünk. Második válasz: naponta maximum egyszer, általában iskolai dolgokról. Harmadik: ritkán beszélgetsz vele, inkább a szemeidet legelteted rajta. Hm, fogós kérdés – sóhajtott egyet.

– Szerintem C – paskolgatta meg Olive egy gúnyos vigyor kíséretében a lány vállát, ismertetve vele a „szörnyű” igazságot, miszerint a tegnapi eset óta mondható az, hogy valaha szót is váltottak. Mint mindenki, igyekeztem ennek nem nagy jelentőséget tulajdonítani, ám ők nem tudták azt, amit én. Vagyis, jobban ismertem Missyt annál, mintsem egy vállvonás után elfogadjam, hogy jobban felvágták aznap a nyelvét a kelleténél.

– Szeretnéd, mi? – nyújtotta rá ki a nyelvét, majd diadalittasan (?) bekarikázta a B választ, ami semlegesnek volt mondható. – Akkor nézzük a következőt. Még van hátra két kérdés – dörzsölgette a tenyereit, és óriási lelkesedéssel kezdte olvasni a nyolcadik számút, ami hasonló volt az előzőhöz, de mégsem. Olive hozzátette, hogy van „Melyik a te típusod?” kérdéssor is, ha nagyon szeretné, abba is beleáshatja magát. – Mi az, hogy lehet, hogy szeret, viszont az is megeshet, hogy nem? – csapta le az íróeszközét alig pár perc múlva.

– Pontosan azt jelenti, amire gondolsz – nyomott el egy széles mosolyt mellette Olive, majd rám szegezte a tekintetét. – Kitöltöd te is? – ajánlotta fel nagylelkűen a lehetőséget, amitől valósággal borsódzott a hátam. Még mit nem! Luke nyakába esetleg ne ugorjak?

– Azt hiszem, kihagyom – ráztam meg a fejem, megerősítve a nemleges válaszomat. – Ha kiderülne a nagy Ő-ről, akit kinéztem magam, hogy viszontszeret, én pedig eddig nem tudtam róla, valószínűleg idegösszeroppanást kapnék – biccentettem feléjük, teátrálisan a szívemhez kaptam és úgy tettem, mint akinek nehezére esik visszafojtani az érzelmeit. – Tudjátok, az oreós csokoládéval egy ideje kerülgetjük egymást, azonban nem merem megtenni a kezdő lépést – dörzsöltem meg a halántékomat vívódást mímelve.

– Hülye! – közölte Olive és Missy tökéletes szinkronban, és két oldalról csaptak mindkét vállamra. Egyikük az újsággal, a másik egyén puszta kézzel, a terror hatására összerezzentem. – Különben is, mi ez az öltözék? Komolyan így akarsz versenyezni? – folytatta tovább Olive hitetlenkedve, aki eszméletlen sminkkel jött iskolába, csak úgy, mint Missy, teljesen elvérezve mellettük.

– Nem terveztem, hogy beszállok – vontam vállat. – Nem igazán az én műfajom, szeretek csendesen meghúzódni a háttérben és MI AZ ISTEN? – Az utolsó három szó nem igazán kapcsolódott logikailag a mondatomhoz, az oldalamba mélyedő ujjak hatására ordítva ugrottam meg, kis híján orrba vágva a mögöttem tartózkodó egyént, aki kárörvendően figyelte az alakításomat.

– Luke vagyok, nem Isten, de azért köszönöm a megszólítást – vigyorgott rám Luke, és lazán félretolva helyezkedett el mellém, közvetlenül az után, hogy végignézett Missy elvörösödő arcán, amit még a tonnányi festék sem tudott elrejteni. Ami azt illeti, ritkaság volt, hogy egy élethűre vakolt Joker csatlakozik a társaságunkhoz, miután halálra ijesztett egy angyalt, aki még ekkor is igyekszik visszatuszkolni a szívét a helyére, annyira kiugrott. – Ú, csak nem? – nézett a padon heverő ominózus lányos ereklyére, alias az újságra. – A nővérem halomszámra töltögette anno. Egyszer az orrom alá dugta, hogy töltsem ki, és a mai napig az a legnagyobb traumám. – Úgy tett, mint aki elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában. – Nem tudom feldolgozni, hogy Nick Jonas jött ki ideálomként, nem Justin Bieber – szipogta.

A nevetés valósággal kirobbant belőlem, ahogy a többiekből is, akik hallották a megszólalását. Alflatt, kapva az alkalmon, hogy kivételesen nem kontráztam rá, azonnal elkezdte tovább mesélni az ebből gyökerező sztorikat, miszerint a lányos csapat állandóan náluk gyűlt össze, és az egész ház az ő ordításukkal volt tele, ami nem elég, még őt is nagyító alá vették. Gyakorlatilag élvezték, hogy kínozhatták, és miután megjegyezték egyszer, hogy „belőled, öregem, nagy szívtipró lesz”, még inkább menekült volna, kevés sikerrel.

Azon kaptam magamat, hogy mosolyogva figyelem, ahogy gesztikulálva magyaráz, eljátssza az érzelmeit, és mikor a nővére körömlakokkal kísérletezett rajta, kiterült a mögöttünk levő padon, és a hattyúk halálát személyesen adta elő. Égnek emeltem a szemeimet. Szörnyű egy alak. Ráadásul vérbeli bajkeverő, mert a becsengőt hallva mindenki a helyére surrant, csak ő állt fel a tanári székre és várta a Batman filmből vett idézettel a tanárt, aki összeráncolt homlokkal küldte le onnan, egyben kérte az ellenőrzőjét is.

– Nézzük, ki legyen a mai felelő – lapozgatta a naplót unott arccal, és legnagyobb rémületemre, rám esett a választása. Nyeltem egy nagyot, igyekeztem elhessegetni a szemeim előtt lejátszódó képsorokat az egész eddigi életemről, és felálltam a helyemről.

–  Tanár úr, ne tessék bántani az angyalkánkat – szólalt meg hátulról Finn. Megmerevedtem az akkori helyzetemben, nem mertem hátranézni, sőt, még mosolyogni se. Csak bámultam, remélve, hogy minél hamarabb túlesek a kérdezősködésen.

– Igen – tette hozzá Will. – Hideg van ám a repüléshez, csoda, hogy lejött a Mennyországból. – Megengedtem magamnak egy hátrakandikálást. Az összes osztálytársam rám meredt, az utolsó sornyi fiú pedig megeresztett felém egy cinkos mosolyt. Határozottan ki akartak húzni a felelés terhe alól.

– Arról nem is beszélve, hogy Katie a tanár úr védőangyala másodállásban – adta meg a végszót Luke, hátradőlve a székében, amolyan főnök stílusban, mint aki mindent kézben tart, és még az ujját se kell mozdítania érte.

– Joker hátul nem feszegeti a határait, igaz? – emelkedett meg egy kicsit a tanár úr, majd rám meredt. – Üljön le. Viszont a következő órán számot ad a tudásáról. – A szája sarkában bujkáló ráncok tanúskodtak egyedül arról, hogy nem vette zokon az egészet, vélhetőleg nem jegyzett meg érte minket örök életre.

Nagy szusszanás közepette ereszkedtem vissza a székemre, és a torkomban doboló szívvel nyitottam ki a füzetemet, és vettem elő egy tollat, hogy nekilássak a jegyzetelésnek… egyedül arra nem tudtam rájönni, hogy az a hármas honnan jöhetett rá, hogy az égvilágon semmit nem készültem mára. Mindenesetre, ne felejtsek majd el érte köszönetet mondani.

01. × 10.

Ééés összehoztam! :D Hat oldal lett a wordben, hosszabb az előzőeknél, és remélem, nem ez lesz az utolsó, amikor ilyenekkel állok elő:D

Olala.

Jó olvasást!:)

U.i.: Mint láthatjátok, fent létrehoztam egy menüt, amiben fel vannak sorolva a részek, és hozzá linket is adtam, valamint egy mondatban összefoglaltam az adott "évad" lényegét. Ezt mind az öttel meg fogom tenni, hogy valamennyivel könnyebb legyen eligazodni rajta. Nekem is könnyebbség, ha majd vissza kell keresni. Eh.:D

Maga a tényleges kirándulás remekül kezdődött: a buszsofőr elvétette az egyik kereszteződést, jobban mondva összekeverte a jobb és a bal kezét, ezért nemhogy közeledtünk, hanem egyenesen távolodtunk a szállástól. Erre akkor jöttünk rá, mikor elhagytuk a város végét jelző táblát körülbelül félóra múlva, és gyakorlatilag a legelésző teheneken kívül semmi más látnivaló nem tárult a szemünk elé. A vezető pipacsvörös fejjel állt meg az útpadkán, noha nem azért, mert ennyire felbőszítette volna a saját ügyetlensége, hanem Howard tanárnő állt neki feljebb, miszerint csúszásban vagyunk, ami a látszólagos késésfóbiájának nem igazán tett jót.

– Elnézést – intett hátulról Will, magára vonva a figyelmet. Aki esetleg még nem vette elő a dugi kóláját és pattogatott kukoricáját, valamint a 3D-s szemüvegét, annak nem volt késő. Eleve mozis helyzetben éreztük magunkat, mivel a két felnőtt szappanoperákat megszégyenítő módon marták egymást, ráadásul az egész helyzet murisnak számított. Ugyan, ki akar büdös festményeket először közelről, majd távolról bámulni? – Nem akarok ünneprontó lenni, de az oldalsó csomagtartó ajtó nyitva van – közölte a hírt, aminek hallatán az elöl levő kettősnek kikerekedtek a szemeik, és egymást félrelökdösve rohantak le a szűk lépcsőn.

Még mielőtt követhettük volna őket, az osztályfőnökünk visszahajolt annyi időre, hogyha valamelyikünk le mer szállni és el mer kóricálni, vegye biztosra, hogy a következő hetet más iskolában fogja kezdeni. Hülye fejet vágva néztünk össze Missyvel, majd sandítottunk a hasonlóan néző Olive-val és a fejünket csóválva temettük a tenyerünkbe a fejünket. A többiek izgatottan duruzsoltak az események hatására, azt hiszem, ilyen élménybeszámolója egyetlen osztálynak nem lesz.

Alig öt perc múlva győzedelmes arckifejezéssel tértek vissza, ami egyet jelentett azzal, hogy mindenkinek a csomagja megvan, és nem kell visszafele rátapadni az ablakokra, hátha rálelünk a szökevény bőröndre. A tanárnő zilált haját megigazgatva ült vissza a helyére, és adta ki az utasítást, hogy forduljunk vissza, hátha sikerül még az eredeti programból valamennyit megmenteni. Igen ám, azonban alighogy elindult a busz, egy visszakanyarodás után egyetlen döccenést éreztünk, majd valaki felkiáltott, hogy az árok felé hasonló gumi gurul, körülbelül olyan, mint amilyennek alattunk kéne lenni.

Ekkor szabadult el a valóságos pokol: a fiúk röhögve nézték az ablakon keresztül, ahogy ismét leállítja a sofőr a motort az első ajtó kinyitása után, és gepárdokat megszégyenítő módon rohant le ismét, majd a hangos szitkozódást hallván szinte biztosra lehetett menni, hogy innen már csak a saját lábunkon fogunk távozni. A férfi idegbetegen nyúlt a telefonja után, nem sokkal később eszeveszett hadarásba kezdett, hozzá pedig hevesen gesztikulált.  A lányok némelyike Howard tanárnő figyelmeztetése ellenére lerohant és valahogy felszenvedték a kereket a földről, majd betámasztották a jármű oldalára, a csitri szakasz jajveszékelt, a maradék, többek között én is, meg csak bámult, és valószínűleg azon gondolkozott, honnan szalasztották ezt a szerencsétlen tragacsot, amit elméletileg pillanatragasztó tarthat csupán össze.

– Mindenki, leszállás! – intett az osztályfőnök, mi pedig valóságos csordaként tömörültünk össze nemsokára a busznál a fűben, és néztük a szemünk elé táruló látvány: a semmit. De tényleg. Az ember el se hinné, hogy Amerika egyik legnépesebb helyszínén még van olyan, hogy puszta és legelő, a levegőben meg érezni a tehenek által kieresztett galambokat. Hm. Igazi tanyasi illatok. – Remélem, hoztatok hálózsákot, mivel elképzelhető, hogy itt fogunk aludni – jelentette be Howard, amit általános zúgolódás követett.

– Én nem fogok a tehénlepényen aludni! – rikácsolta a divatosztag fő vezére, indulatosan dobbantott egyet, a karjait a mellkasa előtt összefonta.

– Akkor majd alszol mellette – vigyorgott rá Finn, kiváltva a szőkeségből (én is szőke vagyok, de azért…) egy hangos sikoltást, ami inkább már károgásba ment át, és sértődötten fordult oda a barátnőihez.

A sofőr nem kecsegtetett túl jó fejleményekkel; a szerelő, akit ismert, éppen valamelyik másik lerobbant autónál ténykedett, az autómentő pedig dugóba került, és nemigen volt rá remény, hogy egyhamar odaér, tehát órák kérdése volt csupán az egész, míg egyáltalán meg tudják állapítani, mi is lett a csodajárgányunkkal. A szerelés már más lapra tartozik, hogy az mennyi időbe fog telni.

Valaki felvetette, hogy miért nem gyalogolunk vissza a városba, azonban egyből lehurrogták, miszerint mire beérnek, a lábuk körülbelül térdig le fog kopni, arról nem is beszélve, hogy a környezet idegen, azt se tudjuk, merre kell menni. Ami a pláne, hogy a kis időre lelassító autósok se tűntek nagyon segítőkésznek, mert ugyan megálltak arra a kis időre, míg beszélgettek az osztályfőnökünkkel, de azzal az erővel el is húztak, amint lehetőségük akadt rá. Nagyon úgy tűnt, tényleg a csillagos ég alatt fogunk aludni.

– Ez annyira romantikus! – ábrándozott mellettem Missy, kiérdemelve vele tőlem és még Olive-tól is egy megrökönyödött tekintetet. – Holdfény, csillagok, alattunk a göröngyös föld… – sóhajtott fel.

– Elsüvítő autók zaja, tehénszag, esetleg mérges kígyók… – folytattam tovább a felsorolást, Missy felháborodottan csapott vállon, ugyanakkor Olive a fejét csóválva nevetett fel.

– Elrontod a hangulatát – korholt meg a barátnőm, majd vetett egy hasonló pillantást a másik lányra is, aki ennek láttán igyekezett megkomolyodni, nem sok sikerrel. Mielőtt még kiérdemelte volna Missy haragját, gyorsan elfordult, és beszélgetni kezdett mással, aki éppen aggódó tekintettel nézte a természet lágy ölét.

Délután négy óra körül csörrent meg ismét a sofőrünk mobiltelefonja, arca elárulta, hogy végre a szerelő az, nem pedig a főnöke, aki az elmúlt pár órában számtalanszor felhívta, csakhogy folytathassák a torzsalkodásukat. Én addig felhívtam anyát, és közöltem vele a véres helyzetet, aki azonnal utánunk akart jönni, és hazavinni, viszont jó pár percnyi könyörgés, veszekedés, minden egyéb után sikeresen rávettem, hogy nyugodtan maradjon a helyén, ha nem oldódik meg a helyzet, úgyis küldenek utánunk egy másik buszt. Az már másik tény, hogy holnap reggel, de amiről nem tud, az nem fáj… annyira.

Durván negyedóra múlva egy köpcös pali csatlakozott a társaságunkhoz, aki gyöngyöző homlokkal emelte ki a ládáját a terepjárója csomagtartójából, és az állát vakargatva indult meg felénk. Mi elszóródva ültünk a táskánkon valahol szélen, biztonságos távolságra az ároktól, miután ketten is leborultak oda, bár szerencsére nem hullottak alkatrészekre, mint a busz, és feljutottak. Joey, az egyik fiú osztálytársunk, jó poénnak tartotta gyíkkal a kezében kergetni a hüllőfóbiás lányokat, egészen addig, míg Howard tanárnő rá nem szólt. Utána gilisztával folytatta.

– Na, Summers, hiányzik anyuci? – Ahogy felnéztem a telefonomból, amit éppen bűvöltem Missyvel együtt, két lábat láttam, majd ahogy felnéztem (inkább lenéznék rá) Luke-ra, hitetlenül csóváltam meg a fejemet. – Mit kezdesz távol tőle? Nincs ki betakargasson – gúnyolódott tovább.

– Lehetőleg minél távolabb terülök el tőled, kellő helyet adva az egódnak, nehogy a vesémbe rúgjon, miközben fordulsz együtt vele – válaszoltam csípősen, visszanéztem a kütyü kijelzőjére, remélve, hogy megelégszik ennyi szájcsépléssel egyszerre, és békén hagy.

Hiú ábránd volt; a következő pillanatban lazán félrelökött, hogy odaférjen mellém, és irritálóan közel hajolt hozzám, hogy szemügyre vegye a telefonomat. Méltatlankodva zártam be az alkalmazást, ami nem mellesleg a Twitterem volt, és szúrósan bámultam rá. Alflatt azonban minden várakozásomat felülmúlta, egyszerűen analizálni kezdte, milyen a telefonom, és tulajdonképpen annyit se ér, mint egy darab fűszál. Rendben, nem ezek voltak a pontos szavak, hanem egy cseppet durvábban fejezte ki magát, ámde eszemben sincs megismételni őt, még magamban sem!

– Na, jó – elégeltem meg, miután durván három perce (mellettem Missy diktafonnal vette fel a hangját – a fanatizmus komoly formákat öltött) szidta. – Értékelem, hogy szerinted Samsung Fostalicska, de vigyázz a lelkére, még megsértődik – tartottam el tőle jó távolra a mobilt, kis híján orrba vágva a barátnőmet.

– Azt ne mondd, hogy fétises vagy – meresztett rám hatalmas szemeket, ezáltal tökéletes rálátásom nyílt a zöld szemeinek tanulmányozására. Míg én azt elemezgettem magamban, hogy vajon melyik árnyalatot adja vissza inkább, a libafos zöldét, vagy a zsenge fűét, addig szerintem mellettem Missy vígan eltemette magát.

– Egészségedre – húztam el a számat, magamban biccentve egyet: inkább a zsenge fű. Bár… nincsen minden kétség kizárva. – Remélem, nem fertőz.

– Egy tárgy, amit istenítesz, és minden vágyad központjában áll, szinte betegesen rajongsz érte – magyarázta a szó jelentését, amire egyszerűen nem tudtam mit reagálni. Csakhogy ne folytassa tovább a meghatározást, nyakon vágtam, ezen a napon immáron másodjára. Nem mondom, jólesett. – Áú, ezt most miért?

– Ha tudtam volna, hogy értelmező kéziszótárt tettek az agyad helyére, távolabb ültem volna. Félek, hogy rám ragad az okosság – grimaszoltam, a következő percben előrebukott a fejem, a bőröm pedig bizsergett ott, ahol Luke visszaadta az ütést. Kócos hajjal, bosszús fejjel néztem fel rá, és az se kerülte el a figyelmemet, hogy a vigyora szélesebb, mint bármikor. – Elmész te a fenébe!

– Úú – kapcsolódott be a beszélgetésbe Finn a szemöldökeit vonogatva. – Két szerelmes pár, mindig együtt jár. Nem tudom tovább a szöveget, de azért trálálálá – énekelte fennhangon, magára vonva mindenkinek a figyelmét, még a szerelőét is, pedig tanácsosabb lett volna a kerékkel foglalkoznia.

– Csipogód alapállásba – morrantam fel, szinkronban Luke-kal, aki a közkedveltebb „pofa be, Finn” felszólalást választott, ám összehangolva úgy hangzott, mintha tényleg el akarnánk csitítani. Finn csupán sejtelmesen mosolyogva oldalgott el, közben a „love is in the airt” dúdolgatva, amire egy nagyon okos felszólalt, hogy a levegőben oxigén és nitrogén van. Az egész osztály felröhögött.

*

Szombat délután alig vártam, hogy bedőlhessek az ágyba, velem együtt még páran fogták a derekukat, ugyanis maga az anyaföld nem bizonyult valami kényelmes matracnak. A kerékagytörés eléggé húzós problémának minősült mindenki kedvenc szerelőjének, este pedig, mikor feladta a harcot, közölte, hogy egész nap melózott, szóval elmenne haza. Howard tanárnő odatelefonált a szállásra, hogy itt ragadtunk, nem tudunk menni, és valószínűleg az ott dolgozók egy emberekként lélegeztek fel a mondat hallatára, utána pedig megkezdődött a berendezkedés.

Voltak, akik egyből elaludtak, mint Olive, és voltak olyanok, akik éberen bámulták az eget, vagy a másikat, remélve, hogy a húszezredik bárány végre álmot hoz. Missy mellettem elfeküdve csillagtanulmányozásba fogott, majd megunva, hogy nem csodálom a Göncöl-szekeret, más témára terelte a szót:

– Áruld el, hogyan csinálod? – A kérdés feltétele közben rám nézett, kíváncsi volt. Én is, mert gőzöm nem volt arról, mire.

– Micsodát? – értetlenkedtem.

– Hogy tudsz ennyire jól kijönni… vele? – Az agyam kapcsolt, felkapcsolták a villanyt odabent, és megvilágosulva aháztam egyet, az utolsó magánhangzót direkt jó sokáig elhúzva, hogy táncoljak egy kicsit az idegein. No, meg azért, hogy megtaláljam a választ magamban, mivel nekem se volt halványlila dunsztom arról, mit és hogyan csinálom.

Olive mellett mindig én voltam a csendesebbik fél, míg a szószóló szerepét átvállalta magára. Automatikusan válaszolt a rám vonatkozó kérdésekre is, ami miatt sokszor éreztem magamat elnyomva, de hamar megbékéltem ezzel a helyzettel. Év elején változtak a dolgok: ő mások után koslatott, én összebarátkoztam Missyvel, akit egyáltalán nem zavart, hogy kinyílt a szám, és fokról fokra lettem nyitottabb másokkal szemben is. Lucas Alflatt, a suli legszívdöglesztőbb pasija címre váró srác, pedig határozottan kihozta belőlem a rosszabbik énemet, amelyik csöpög az iróniától.

– Csak nyílik a szám és mire feleszmélek, egy halom badarságot összehordok – vontam vállat fekve, már amennyire tudtam. – Az is közrejátszik, azt hiszem, hogy nem igazán kedvelem, de neked ezt már kifejtettem, mekkora bunkónak találom veled ellentétben – fordítottam felé a fejemet.

– Veled szívózik egyedül. Meg a haverjaival, az már más tál tészta – szusszantott. – No meg néha másokkal is, de ma tőletek volt hangos a busz.

– Ácsi – emeltem magam elé a kezeimet, ami elég furán nézhetett ki, tekintettel arra, hogy ahhoz függőlegesbe kellett emelnem a karomat. – Tisztában vagyok a barátnői tabukkal: nem mászunk rá olyan srácra, aki tetszik a barátnőnknek – magyaráztam. Missy bólintott. – Ő mond valamit, én válaszolok, általában alaposan felidegeljük egymást, hagyjuk a búsba az egészet, és ismét kezdjük. Semmiféle érzelmi töltet nincs benne részemről.

– Oké – bólintott.

– Bocsi, ha esetleg… kényelmetlenül érzed magad emiatt. Ha akarod, messziről elkerülöm, és ha le akar vetődni mellém, elkiáltom magamat, hogy leprás vagyok, rendben? – néztem rá komolyan. Nem akartam, hogy butaságokat feltételezzen, ráadásul olyan dolgokról, amelyek nem is léteztek.

– Á, az nem kell – rázta meg a fejét halkan kuncogva, nehogy felverje a többieket. – Legalább hallgathatom a hangját. – Tessék, bemutatom Melissa Nicholst, első számú Alflattert, a barátnőmet, aki pillanatok alatt képes komoly helyzetekből komikumot csinálni. Kihalok.

– Meg se lepődöm – motyogtam az orrom alatt, és a bal oldalamra fordultam, erősen imádkozva, hogy most már tényleg tudjak aludni pár órát, nehogy mosott petrezselyemturmixként táruljak anya szeme elé.

Ami az utóbbit illeti, nem teljesen jött össze, mert mire sikerült valami félkóma állapotot összehoznom, ébredni kellett, mivel megérkezett a pótló busz, ami tovább fuvarozott minket. Nyűgösen túrtam bele a szénaboglyára hasonlító hajamba, legszívesebben hat liter kávét hajtottam volna fel egyszerre, viszont kétlem, hogy a tehenekbe a tej mellé beprogramozták a kávétőgyet is.

Egész nap vonszoltam magamat, akár egy élőhalott, körülbelül az életkedvem is ott leledzett valahol az energiám mellett, valóságos megváltásnak tűnt, amint elbúcsúztam a többiektől a megérkezés után, és hazaérés után egyből bevetődtem a párnák közé. Anya csak annyit fűzött hozzá, hogy földszagom van, és menjek el fürödni, mert elviselhetetlen. Na, köszi.

*

Hétfő reggelre felfagyott az út, tehát hacsak nem vágytam egy jóféle biciklis korcsolyázásra, kénytelen voltam gyalog menni iskolába, ami alapvetően nem is lett volna rossz, csupán mindkét lábam lefagyott a tornacipőmben, amit magamra húztam. A tenyereimet összedörzsölve léptem át az iskola küszöbét, elsőként a szekrényemet céloztam meg, ahová bepakoltam a felesleges cuccaimat, majd elindultam az első órám helyszínére, az osztályterembe.

Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy időközben három lepedő suhant el mellettem, alóla pedig kilógott két láb, az egyikük a hármasból a kezembe nyomott egy prospektust, amire hatalmas betűkkel rá volt írva, hogy „HALLOWEEN – PROGRAMOK, TUDNIVALÓK, AJÁNLÓK”. Hümmögve mélyedtem bele a szövegbe, lapozgattam, úgy léptem be az osztálytársaim közé.

– Helló, Summers. Mi a vércsoportod? – A kérdés meglehetősen váratlanul ért, felpillantottam az újságból, és pontosan ugyanekkor hagyta el egy hangos sikoly a torkomat, kevesebbek örömére, többek bánatára, mert egyáltalán nem sajnáltam a hangszálaimat.

A fiúhármas, élükön Finn-nel véresen komolyan vették az ünnepi hetet, szó szerint. Vörös kontaktlencsét tettek be, és a szemfogaik észrevétlenül hosszabbították meg annyira, hogy a szembejövőben felmerüljön a gondolat, hogy ezek valóban vámpírnak maszkírozták el magukat.

– Tudja a halál. – A hangom feljebb csúszott jó néhány oktávval, az amúgy rendes hangom egércincogásnak hatott. De most komolyan… ki készült fel erre? Békésen megyek, olvasgatok, nemrég ébredtem fel, erre alighogy érinti a lábam a terem küszöbét, felbukkannak, és még a holnapi ebédet is kiijesztik belőlem. Hát normálisak?

Finn, Will és Luke összenézett, vállat vont.

– Az is megfelel – közölték vészesen egyszerre.

Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor Missy elviharzott mellettem, félrelökve a mesteri hármast, és félvállról odavetette, hogy a három márványtömb (az Alkonyatból kiindulva) ne foglalja el az utat, ha lehet. A fiúk összeráncolt szemöldökökkel bámultak utána, én pedig kihasználva a lehetőséget, gyorsan elslisszoltam előlük, még mielőtt meggondolják magukat, és kiszívják a véremet, csak úgy, poénból, Halloween alkalmából. Eh.

Az akció ettől függetlenül tovább folytatódott, szünetekben a vámpírjaink kijártak kérdezgetni az arra járókat, és néhány sikoltásból kiindulva, néhány lánynak ugyanaz volt a véleménye róluk, mint nekem: magukat ijesztgessék ilyen kiszerelésben! Ennek tetejében, Missy többször is belekötött Luke-ba, teljesen véletlenszerűen, úgy, hogy semelyikünk nem számított rá. Nem számított, hogy óra volt-e vagy sem, a barátnőm kinyitotta a száját, és ontotta magából a szót.

Ez alapvetően nem is lett volna fura, egy-két hónap múlva meg pláne, ha nem emlékeztem volna vissza az osztálykirándulás alatti beszélgetésünkre, amikor megkérdezte, hogyan tudok annyira zavartalanul húzni az imádottja agyát. Az elszántságát látva pedig nem is tudtam másra következtetni, csak arra, hogy Melissa Nichols bekeményített, és igyekezett észrevetetni magát a fiúval.

Tényleg kegyetlenül belezúgott, aminek még az én véleményem se vetett gátat. Képes volt még erre is, csakhogy megszerezze magának, és bár nem tudom, mi játszódik le az agyában, a feladatát abszolút komolyan veszi. De hogy?

Érti a fene.

01. × 09.

Bevallom, ez a rész egy cseppet egy helyben toporgós lett, viszont bátran kijelenthetem, hogy Katie lezárt egy negyedévet az iskolában! Haladunk, kérem szépen. Habár, még mindig nem nyugodhat, hiszen itt a Halloween, a vizsgák eredményei, valamint további eseményekre is haloványan rávilágítottam ebben a részben.

A következő előre láthatólag nagyobb időtartamot fog átölelni, mondjuk, időszak szempontjából majdnem ott tartunk, mint most a történetben. A csigatempóm mellett nem csoda :D

Jó olvasást!:)

Elismerem, Howard tanárnő nagydologra vállalkozott, mikor kijelentette, hogy az eddigi hagyományokkal szembemenően elviszi a friss kilencedikes osztályát kirándulásra: a szülők ezernyi kérdéssel borították el, még az utolsó percekben is, megjelentek az aggódó anyukák, akik még egy utolsó eszméletvesztés erejére sopánkodtak egy cseppet, ráadásul maga az osztály is hozta a formáját, ami egyáltalán nem meglepő. Luke minden figyelmét a nyakamnak szentelte, noha nem azért, mert az anyajegyemet akarta vizsgálni, hanem vissza szerette volna adni a figyelmeztető taslit, amit negyedórával ezelőtt kapott tőlem, Finn és Will a harmadik társuk szerencsétlenkedésén röhögött, mikor ötödére buktam le a támadás elől, Missy mellettem olvadozva figyelte a bosszankodó srácot, Olive a jelenetet pedig szemforgatások közepette nézte. A fiúcsapat maradék része nekilátott a kajahegyek elpusztításának, a divatosztag lány tagjai éppen az edzőcipőjük árát vetették össze, viszont a maradék lánycsapat minket bámult. Na, szép.

– Kilencedikesek, nyomás fel a buszra! – kiáltotta el magát az osztályfőnökünk, karjával intve, hogy nyomatékosítsa az előbbi utasítását. Pontosan erre a vezényszóra lépett oda hozzám anya, szorosan megölelt, mintha két évre, nem pedig két napra mennék el, majd ellentmondást nem tűrő hangon utasított, hogy amint megérkeztünk, küldjek egy üzenetet.

– Rendben – bólintottam, anya aggódó arccal lépett el tőlem, csatlakozva a többi felnőtthöz, akik nyilván ott maradnak addig, míg el nem megy a buszunk. Remélem, azért zsebkendőt nem fognak lóbálgatni, mint a régi korokban.

– Nézd csak, Summers anyuci pici kislánya? – vigyorodott el Luke, és szinte biztosra mertem venni, hogy ezzel fog egész úton szekálni. Összeszűkített szemekkel bámultam rá, megráztam a fejemet, jelezve, hogy ne is merje folytatni a gondolatmenetét.

– Mr. Alflatt és Miss. Summers, maguk nem akarnak jönni kirándulni, hogy olyan békésen álldogálnak ott? – harsant Howard tanárnő hangja, aminek hatására még vetettem egy utolsó bosszús pillantást a srácra, felkaptam a földre tett sporttáskámat, amit pár perccel később a sofőr kezébe adtam, hogy betegye a csomagtartóba, majd felmásztam a háromfokú lépcsőn, és Missy hadonászását látva odamásztam mellé.

Egyből megtaláltuk a közös témát az egyik legújabban kijött lemezben, alaposan kielemezve minden számát, szövegét, mondanivalóját vagy éppen melyik sor tetszett a legjobban valamelyikünknek. Végül átterelődött a szó a közelgő ünnepekre, többek között a karácsonyra is, mivel alig volt pár hónap már vissza, ráadásul a Halloweenhez hasonlóan, itt is lesz egy ünnepi hét, csupán a programokat szervezik át hozzájuk. Elméletileg tartanak egy bált is, olyan tipikust, amiről a lányok többsége mindig is álmodozott, csak éppen egy lánynak eléggé necces, hogyha kísérő nélkül jelenik meg.

Ez olyan, hogy hiába élünk modern világban, az emberek mégis elvárják, hogy a lányok valahonnan szerezzenek egy fiú partnert, aki eltámogatja az egyik ilyen rendezvényre. Mindegy, hogy élő-e vagy esetleg gumiból van, lényeg, hogy valaki legyen az oldalán, különben kétféle vélemény lesz róla: elismerésre méltó, hiszen így eljött, vagy éppen kigúnyolják, pontosan ugyanezért. Nyolcadikban volt egy búcsúztató bálunk, mint végzősöknek, akik nem rontják ott tovább a levegőt, és már ott is ennyire… „szigorúan” nézték.

– Engem senki nem fog elhívni – biggyesztette le a szája sarkát Missy, és egy nagyot sóhajtott. Együtt érzően megveregettem a vállát jobb híján.

– Ugyan már, ne legyél ennyire elkámpicsorodva – biztattam. – Biztosan el fog hívni a Rómeód – tettem hozzá, utalva a barátnőm hősszerelmesére, akiben még szunnyadt a herceg, és még lova sem volt. Mondjuk, volt egy motorja, aminél még egy csiga is gyorsabban haladt, de! A fehér ló már legalább rendelkezésére áll. – Kivétel, ha Alflatt téli álmot alszik, mert, azért elég nagy állat, azt még neked is el kell ismerned.

Missy hatalmas szemekkel nézett rám, majd a következő pillanatban a teljes jobb tenyerével befedte a számat, áthajolt rajtam és a kisebb folyosón körbenézett, hogy rajtunk kívül hallotta-e valaki a szent nevet, amint az imént ejtettem ki.

– Ne ilyen hangosan! – suttogott rémülten. – Az kéne még, hogy kiderüljön.

– Mert akkor mi történik? – dörmögtem a kezébe. Missy értetlenül bámult rám, mire én a lepénylesőmre mutattam, ő elkapta onnan a tenyerét. Elismételtem a kérdésemet, ugyanolyan szótagoltan, mint az előbb, csak tompítás nélkül.

– Világvége, apokalipszis, ellepik a zombik a földet és a vámpírok kinyírják az emberi fajt – meredt rám halál komolyan. A busz plafonjának emeltem a szemeimet, megdörzsöltem az arcomat, és kétségbeesetten jutottam arra az elhatározásra, hogy nekem is bele kéne zúgnom valakibe, hogy megértsem ezt a fejthetetlen gondolatmenetet, ami jelenleg a barátnőm agyában kering. Komolyan úgy érzem, mintha mellette két évet öregednék, amikor megpróbálom értelmezni a dolgokat.

– Hidd el, maximum az Alflatterek elnökévé választanának meg, mint első számú rajongót és hívőt – vontam vállat lazán, ismét kivívva magamnak Missy gyilkos pillantását, ami végül egy hangos sóhajtásba torkollott és visszahanyatlott az ülésére. Szerencsétlent megáldotta velem az ég. Elnézést mindenkitől.

*

Körülbelül ebédidőnél jártunk, mikor átléptük a szomszéd megye határát, és majdhogynem szinkronban vette elő mindenki az elemózsiás dobozát, hogy valamivel csillapítsa Pocakot. Én félredöntött fejjel, megemelve a szendvicsemnek a fedőkenyerét próbáltam rájönni, anya mit alkotott, viszont a sonkánál és a sajtnál tovább nem jutottam, a többi behatárolhatatlan anyagnak minősült.

A másik oldalamon ülő Olive, aki addig az egyik visszahúzódóbb lánnyal beszélgetett halkan, felfigyelve a szenzációra, felém hajolt, és immáron hárman – Missy már az elején csatlakozott a felfedezéshez – próbáltunk rájönni, hogy pontosan milyen névvel is illessem az ebédemet. Valójában imádtam anya főztjét, fényévekkel jobb volt az iskolai menzánál, viszont ezzel nem tudtam mit kezdeni.

– Lássuk, ez mi – nyúlt bele Olive a kisujjával a sajton levő krémszerűségbe. – Mogyorókrém.

– Az ott meg ketchup? – hőköltem hátra, amikor megnyomtam a szendvicsem másik végét és előrefojt valami piros trutyiszerűség. – Meg majonéz? Jé, van itt uborka is – közöltem elismerően.

– Én, ha a helyedben lennék, nem enném meg – húzta el a száját Missy. – Attól tartok, hogy ez olyan szinten áll, mint a csótány, már ami az elpusztíthatatlanságot illeti – csóválta meg a fejét, én pedig mélységesen egyetértve vele csomagoltam vissza a celofánba, és valamennyivel vidámabban vettem elő a csomag chipset, ami felváltotta azt.

Habár, a csitri szakasz egyből lehordott az egészségtelen étel fogyasztásáért (ők hamburgert ettek, szóval bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű), és hozzátették, hogy olvassam el az útmutatást, mennyi kalóriát viszek be egy-egy harapással. Én még mindig azon az állásponton voltam, hogy rosszabb ma egy gyomorrontás, mintsem holnap plusz egy kiló, de ha gondolják, szívesen odaadom nekik a Molotov-szendvicsemet.

Időközben az osztályfőnökünk magához ragadta a kis mikrofont, ami tartozéka volt a busznak, és bejelentette, hogy másfél óra múlva megérkezünk a szállásunkra, utána pedig meglátogatjuk a városi galériát, ahol több híres festmény is ki van állítva. Ezt egy általános diáköröm követte, mint általában, ha kultúráról és régi korokról volt szó, ami akkor fokozódott tovább, amikor Howard tanárnő széles vigyorral hozzátette, hogy fogadott mellénk idegenvezetőt is, aki egy órán keresztül fog nekünk hablatyolni.

– Tanárnő! – lengette meg a kezét hátul Finn. – Ha nyíltan felvállalom, hogy analfabéta vagyok, akkor megúszom az egészet?

– Amennyiben hozott fürdőnadrágot, és felvállalja azt a kárt, ami a víz beeresztésével jár a kiállításon, hozzájárulok a küldetéséhez, Finn – biccentett felé, az osztály egyöntetűen nevetett fel. Hűha! Howard tanárnőnek van humora.

Az út hátralevő részén az osztályfőnök által felolvasott beszédét hallgattuk, amit a városról, valamint a látványosságokról szedett össze, remélve, hogy tud belénk verni némi kultúrát – csúfosan kudarcot vallott –, valamennyien azzal voltunk elfoglalva, amivel eddig is: hátul a fiúk disznó vicceket meséltek egymásnak, a lányok klikkesedés szerint beszélgettek egymással témákról, tehát a hangzavar, mint olyan, fennállt.

– SUMMERS! – Hang alapján azonnal beazonosítva, Luke üvöltött előre, neandervölgyi módjára megszólítva engem, mint mindig. – Hogy bírod anyuci nélkül? – cukkolt, a fiútársaság pedig egymást csapkodva nevettek rám nézve, mintha legalábbis olyan baromi vicceset mondott volna a leendő alfahím az iskolában.

– Remekül. És te hogy bírod egy ülésen nyomorogva az egóddal? Szerintem van akkora, mint te – biccentettem felé, a hátsó részleg felől pedig érkezett egy hatalmas „húú”-zás. Köszönöm, köszönöm! Hónapokat vártam arra, hogy elsüthessem ezt a poént.

– Téged aztán beoltottak, öcsém – hallottam még Finn hangját, aminek hallatára képtelen voltam megállni, szélesen elmosolyodtam. Tulajdonképpen, valahol mélyen feldobott engem az, hogy reggel óta gyakorlatilag kisebb szünetekkel egymást szekíroztuk ott, ahol tudtuk. Noha, nem voltam az a lány, aki fiúkkal szokott lógni, jobban szeretek lányokkal együtt lógni, mert azért eléggé kínos lenne a havi vörös hadsereget velük megtárgyalni, mégis olyan jó érzés volt az, hogy majdhogynem barátokként civakodtunk a másikkal. Az egyetlen bökkenő az volt az egészben, hogy én a bunkósága miatt hadakoztam vele, ő meg gőzöm sincs miért kezdett ki velem.

Alig láthatóan csóváltam meg a fejemet, és bámultam ki az ablakon. Missy mellettem elgondolkozva nézett előre, amiben nem szerettem volna megzavarni, éppen ezért vettem elő a még reggel zsebembe gyömöszölt zenelejátszómat, és miután betettem a fülhallgatókat, elindítottam a ketyerét.

Túl vagyok az első, ebben az iskolában megírt vizsgáimon, sikeresen szereztem egy új barátnőt és megoldódott a nyelvem a fiúkkal szemben… mindezt egy új tanév negyedéve alatt.

Nem semmi!

01. × 08.

Csütörtök délután, végezvén a történelem szóbelivel, csak egy kicsi választott el attól, hogy leboruljak a suli padlójára, és a két kezemet összetéve ne adjak hálát Istennek, amiért élve megúsztam ezt az egész tortúrát. Mint mindig, a zseniális eszem most se hagyott cserben, csak az angol vizsgám második részén blokkolt le az agyam, és tettem úgy, mintha az életben nem hallottam volna azokról a fogalmakról, amelyek a papíron voltak leírva. Törinél az évszámokkal kezdtem el vacakolni, mindig körülbelüli időszakot próbáltam megadni, leplezve, hogy nem éppen erősségem ez a tantárgy.

Ami a ráadás, hogy ezeknél a szituációknál a pulóverem is közbelépett, és az amúgy se száraz bőrömet (megizzadtam az izgalomtól, na) kezdte el irritálni az anyaga, a végén úgy nézhettem ki, mint egy ember formájú csapzott, rühes kutya. Az első dolgom az volt, ahogy kiléptem a teremből, hogy megszabaduljak a ruhaneműtől, és a legközelebbi emberhez dobjam, aki minden esetben szerencsétlen Missy volt – ő meg aztán tényleg nem tehet róla, hogy kétbirkányi gyapjút tettek össze egy pulcsiba.

– Hogy ment? – érdeklődött a barátnőm, és a kezembe nyomta azt, amivel előzőleg megbombáztam.

– Röviden, tömören, egy szóval mindent összefoglalva? – Missy bólintott. – Borzasztóan. Kikészít ez az izé. Ha végigtaposna rajta egy elefántcsorda, akkor se pusztulna el! – ráztam a kezemben tartott pulóvert. Még mindig komolyan állítom, hogy az eszkimóknak tervezték, csupán elkeveredett valahogy, és minket talált meg ez az Isten átka.

– Nézd a jó oldalát: Luke-nak még mindig jól áll, és kiemeli a széles vállait! – hajolt ki előlem oldalazva, csakhogy tökéletes rálátása nyíljon a tőlünk pár méterre valamin nagyon röhögő, háttal álldogáló személyre, aki nyilván osztja a gyökérségeit.

– Szent Almamártás, ne már! – csaptam a homlokomra, és kínlódva nevettem el magamat.

Általában Missy jó kedélyű lány volt, aki minden dologban a kevésbé rosszat látta meg. Szeretett piszkálódni, és valóban, életkedvvel teli egyénnek ismertem meg, mégis, egyetlen dologgal tudott végképp az agyamra menni: a szerelmes áradozásaival. Valahányszor megszólalt az imádott, tüsszentett, levegőt vett, galambokat eresztett (ilyen is előfordult, angol vizsgán azt hittem, lefordulok a székről), Missy szemei automatikusan szív alakúak lettek és beindult a jól ismert szöveg. Olyan aranyos, és édes, és ahj, annyira imádni való! Valamelyik párhuzamos világban. De nem ebben!

– Most miért? – pislogott rám megszeppenten Missy. – Csak a hülye nem ismeri el ezt a rengeteg jó tulajdonságát! – mutatott rá a beszélgetésünk tárgyára, én csak remélni mertem, hogy a fiú nem akkor szándékozik ellentétes irányba fordulni, és rákérdezni, miért bök felé a barátnőm, mint az ABBA zenekar női énekesei a Dancing Queenben.

– Akkor egyezzünk meg az én személyemnél egy egyszerű hülye jelzővel – nyújtottam felé a kezemet, megalkuvóan. A leendő Mrs. GőzömsincsmiavezetékneveLukenak szúrósan meredt rám, majd egy „egye fene” megszólalás után elfogadta a béke jobbomat.

Nem sokkal később már a holnap esedékes osztálykirándulásról beszélgettünk, mit viszünk magunkkal (váltóruha, valami nasi, üdítő) és a várható eseményekről, mint például múzeumlátogatás, buszozás, alvás, éjszakai ijesztgetések, reggeli kialvatlanságok, valamint a közvetlenül ezek után következő Halloween hét is szóba került. Állítólag lesz egy napon jelmezverseny, amire csoportosan és egyénileg is lehet jelentkezni, négy éjszaka a négy évfolyamot külön-külön elviszik egy szellemkastélyba (akik még nem töltötték be a tizenhatot, azoknak külön engedélyt kell hozni szülőktől). Egyszer járni fognak az ünnep szellemei is az osztályokban, dekoráció verseny is lesz, illetve az utolsó napon, akik felvágósnak érzik magukat, a karaoke klubban mutathatják be az általuk írt, kivételesen erről az ünnepről szóló dalaikat. Már csak remélni merem, hogy Chucky babát és társait senki nem veszi elő.

Alsóbb évfolyamokban nem igazán rajongtam az iskolai felhajtásért: általában annyiban állapodtak meg a szülők, hogy a pulyákat összeterelik, akik a maskarák széles választékában pompáztak, végighajtottak minket egy utcán, ahol annyi cukrot szedtünk össze, amennyit nem szégyelltünk, aztán egymással cserélgetve kóstolgattunk meg penészes csokitól kezdve málnás nyalókáig, mindent. Vicces, hogy következő nap alig mentek páran iskolában, mivel sokak hasát megzavarta a rengeteg édesség (milyen finoman fogalmaztam), és a vécé vált a legjobb barátjukká.

Én, személy szerint, jobban szerettem a hálaadást. Olyankor az egész családom összegyűlt a lakásunkban, és ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szüleim nem acsarkodtak egymásra. Habár, ez annak is volt köszönhető, hogy a legutóbbi vacsoránál a nagymamám fogott egy serpenyőt, és hókon vágta apát, miszerint az egyetlen, aránylag békésebb ünnepen viselkedjen normálisan, a lánya előtt. Éljen mama!

*

Anya másnap reggel szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy ne csak „kidobjon engem az út mentén”, hanem velem együtt menjen oda a busz mellett csoportosuló osztályomhoz, aminek a közepén Howard tanárnő ácsorgott, és a papiruszból ítélve, egy osztálynévsort szorongatott a kezében. Ami nagyobb megkönnyebbüléssel töltött el, hogy néhány felnőtt is mellettük ácsorgott, apukák, anyukák vegyesen és némelyikük egy cigarettát szívva, beszélgettek egymással.

– Batyu? – nézett hátra anya, én megpaskoltam az ülésen levő sporttáskámat, amibe tegnap este pakoltam bele. – Rendben, akkor showtime! – bólintott, majd a következő pillanatban kinyitotta az ajtót, velem együtt, azonban míg ő, mint egy kecses őzgida, kiszökkent és egyből az embertömeg felé libbent, én addig kis híján orra estem, mivel a táskám nem volt hajlandó velem együtt suhanni.

Egy tizennégy éveshez nem méltó, ízléses káromkodás hagyta el a számat, és a nyakamat megropogtatva rántottam ki az áruló táskámat a hátsó ülésről, most viszont a nagyobb lendület miatt estem fenékre, kivívva egy újabb szitokáradatot, aminek nem is egy, hanem helyből kettő fültanúja is akadt.

– Mit keresel te a földön? – kérdezte rángó arcizmokkal Finn, mellette viszont Luke nem nagyon törte magát, ő szabadabban kiengedte a rátörő röhögését.

– Szeretethiányom volt, és megöleltem a földet – közöltem duzzogó arccal, és magamban megállapítva, hogy a mai fiúkban nem teng túl a segítőkészség, felvakartam magamat a betonról. Remélem, anya nem látta… abban a szent pillanatban hívná a mentőket. – És igen, háttal. Ugye, milyen tehetséges vagyok? – tettem fel a költői kérdést, felkaptam a táskámat, majd miután becsaptam a kocsiajtót, tarkón vágtam Luke-ot, csak úgy szimpla jókedvből.

– Aú, ezt most miért? – méltatlankodott a srác, az ütés helyét dörzsölgetve.

– Mert nevettél rajtam, amit nem hagyhatok megtorlatlanul – feleltem szemrebbenés nélkül, és remélve, hogy a mai napon ennyi adagot szánt belőle nekem az élet, kifejezetten morcos arckifejezéssel indultam meg az osztályom felé. Pechemre, a két fiú könnyedén lépést tartott velem, konkrét fiúgyűrűt alakítva körém. Ejj. Tudtom nélkül háremet alapítottam.

– Én nem nevettem, csak hangosan mosolyogtam – védekezett Luke, szabad kezét maga elé emelve, hogy nyomatékot adjon a védekező szövegének. Habár, az nem segített rá, hogy még mindig küszködött a röhögőgörcsével. Megforgattam a szemeimet.

Remeknek indul az idei osztálykirándulás.

01. × 07.

A vizsgaidőszak első napján könyvvel az arcomon keltem ki az ágyból, ami pedig a legjobb volt, hogy ez csupán akkor tűnt fel, mikor a matematika könyvem egy hangos puffanás közepette landolt a szőnyegemen. Összevont szemöldökökkel meredtem a halmazok részeire, amelyeknek a pontos fogalom meghatározásai is ott voltak, egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy valaha ilyet átbeszéltünk volna órán. Ráadásul, a lap közepéről érdekes módon eltűnt a szöveg, valószínűleg, az ott keletkező fehér lyuk elnyelte a tudást és azt emészti.

A hiányzó részletet hamar megtaláltam a homlokomra ragadva, csak éppen fordított írással. Idegesen mormogva nyúltam a zuhanykabinban lógó szivacsért, amire kentem némi tusfürdőt, és körülbelül tizenöt percig sikálhattam, amikor legalábbis már halványulni kezdett valamennyire a felirat. Ettől totálisan vérszemet kaptam, a vizsgadrukk, valamint az a kihagyhatatlan érzés, hogy ezért fogok elkésni az iskolából, ami büntetést von maga után, még rá is tett egy lapáttal. Az egész flakon szappan landolt habszivacson, aminek hála még öt perccel később az egész fejem habzott, csak két nagy szem látszott ki az egészből.

– Drágám, el fogsz ké… mi a manó? – hallottam anya hangját az ajtóból, amely először dorgáló, majd meghökkent volt. A dühöm lendületével fordultam oda hozzá, és szusszantottam egyet, aminek hála egy adag hab hatalmas toccsanással került a padlóra.

– Ne kérdezz semmit! – fújtattam, visszatekintettem a tükör felé, megeresztettem a vizet és egy törölköző segítségével lemostam magamról a frissen alkotott maszkomat. Csodák csodájára, halványan még mindig ott virított a gépelt szöveg, körülötte a bőröm teljesen vörös volt a sikálás miatt. Úgy néztem ki, mint egy frissen kifőzött rák. Csodálatos!

Anya megadóan, két kezét feltartva hátrált ki a szobából, valami olyasmit dünnyögve az orra alatt, hogy „ezek a kamaszok, mikor beőrülnek”, én meg tovább nyúztam le a bőrt az arcomról. Végül, mikor már más reményt nem találtam, anya utólagos engedélyével, és a saját elvemet megszegve, az alapozókrémért nyúltam, hogy a maradékot azzal fedjem el. Mivel elég bénán nézett volna ki az, hogy csak a fejem felső részét vakolom le az anyaggal, kénytelen voltam az egészre rákenni, ráadásul annyira tehetséges voltam benne, hogy egészen a pulóverem kivágásáig mázoltam be a bőrömet. Ezt vakarjam le az este!

Mivel túl sok időm már nem volt, a körkefét végighúztam a szőkés színű hajamon, majd a hajgumival nem vacakolva, kiengedve hagytam. Ügyet se vetve a tükörképemre rohantam vissza a szobámba a táskámért, ami meglehetősen könnyű volt, és eszement módjára tepertem be a pincébe a biciklimért. Hurrikánként söpörtem végig a városon, konkrétan csak akkor fékeztem le, mikor az első kerék a biciklitárolóban volt, én meg, mintha lovon ülnék, pattantam le, és nyúltam a lakatért.

A karórám szerint még volt szűk öt percem átlépni az iskola küszöbét, így némileg nyugodtabban fordítottam el a kis kulcsot a zárban, a vállamra kanyarítottam a táskát, és hasonló közlekedési tempóban, mint az előbb, hasítottam be az osztálytermünkbe, ahol a legnagyobb meglepetésemre mindenki ülve magolt, egyedül az érkezésem kavarta fel a csendet.

– Mi történt? – suttogott felém hajolva Missy, becsukva a füzetét.

– Hosszú – feleltem, közben próbáltam lecsillapítani a lélegzetvételeimnek a számát, észre sem vettem, hogy időközben teljesen kimelegedtem, és még egy versenylónál is csatakosabb lehetek. – Majd elmondom az írásbeli és a szóbeli közötti szünetben – tettem hozzá, megelőzve a kérdések özönét, éppen idejében, mert a következő pillanatban az osztályfőnökünk lépett be a terembe, a hóna alatt pedig ott volt egy vaskos boríték. Na vajon, mit rejthetett a boríték? Nem lottószelvényt, az már biztos.

Howard tanárnő röviden, és lényegre törően ismertette velünk a szabályokat, mennyi idő áll rendelkezésünkre, majd külön kötegekbe helyezve a lapokat, kiosztotta közöttünk, azzal a szigorú kikötéssel, miszerint majd ha szól, csak akkor kezdhetünk hozzá.

– Mind meghalunk – nyögött fel Finn, aminek hatására halk kuncogás futott végig az osztályon. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a mindig merev, szabálytisztelő osztályfőnökünk is elvigyorodott egy pillanatra, majd rendre utasította, hogy rövidesen a keze járjon, ne a szája.

– Kezdhetitek! – Ez volt a végszó. Mindenki egy szemernyi lelkesedés nélkül lapozta fel a kis füzetet, és látott neki az első feladatnak, többek között én is.

Többször kezdtem el rágcsálni a tollam végét, elmerengve azon, vajon mennyi pont kéne a következő jegyig, de ímmel-ámmal sikerült megoldanom a feladatokat. Valamelyikről gőzöm sem volt, mivel maga a feladat szövege is kínaiul volt számomra, nemhogy még a megoldást szopjam ki a kisujjamból, viszont aránylag elégedetten adtam be a feladatsort Howard tanárnő jelzésére.

Megkönnyebbülve fordultam Missy felé, aki hevesen lapozgatott a magával hozott könyvben, és jó néhányszor felsóhajtott, jelezve, hogy amiben bizonytalan volt, azt a maga szerencséjére jól oldotta meg és kivirultan nézett felém.

– Hű, de más az arcod! – hökkent meg, majd hunyorítva felém hajolt és alaposan szemügyre vett. – Teljesen más az arcszíned.

– Aha – bólogattam. – A matek könyvből tetkóként ragadt rá a homlokomra néhány sor, és félóra kitartó nyúzás után úgy döntöttem, ideje egy tubus alapozót magamra maszkírozni – vontam vállat. Missy, és a mögöttem ülő Olive, aki ezek szerint mindent hallott, hangosan felnevetett, jobban mondva, kiröhögte a szerencsétlenségemet, majd összenézve állapodtak meg egy közös sminktanfolyamban, amit direkt nekem fognak tartani.

Hitetlenül csóváltam meg a fejemet, abszolút nem mellre szívva a dolgot, és végtag kinyújtóztatás céljából álltam fel, megropogtatva a nyaki ízületeimet. Missy, felfedezve a szándékomat, pattant fel a helyéről és követett ki, egészen a folyosóig, kezében ott volt az elmaradhatatlan tankönyv. Mielőtt rákérdeztem volna, azzal magyarázkodott, hogy fél szemmel beleles még a tananyagba, nehogy megszívassák valami nagyon nehéz feladattal.

– A halmazműveleteket utálom egyedül – sóhajtott fel. – Pláne, amikor van az alaphalmazban három kicsi, és azokból alkoss valamit – csóválta meg a fejét.

– Neked több eszed van hozzá, mint nekem – veregettem meg a vállát. Missy hanyagul vállat vont, mintha az nem volna olyan nagy adottság, hogy valakinek az agya nemcsak helykitöltésre szolgál, hanem mondjuk gondolkodásra. Én speciel tökéletesen tudtam magamról, hogy a tanulásban nem vagyok olyan nagyágyú, mint bármelyik más diák, és éppen ezért tiszteltem azokat, akik képesek voltak benyalni húszoldalnyi leckét egyik napról a másikra. Bár… a lustaság nagyúr!

Tettünk egy kört kint az udvaron (páran ott szállingóztak, úgy látszik, rákaptak a friss levegőre), megszerveztünk egy közös kiruccanást, amely során meglátogatjuk a nagybecsű mozit is, végül, a jelzőcsengő hallatára visszaosontunk az épületbe. Elméletileg még volt bő tíz percünk a szóbeli kezdetéig, amit szintén az osztálytermünkben tartottak, ámde a diákok névsor szerint kettesével vonultak be számot adni a (nem létező) tudásukról.

Megtorpanva az ajtónál, ahol velünk együtt mind a húszan ácsorogtunk, betársult hozzánk Olive, aki addig egy végzőssel beszélgetett, és megérdeklődte merre voltunk, viszont a válaszadásig nem jutottam el, mivel a következő szent másodpercben Luke arcát fedezhettem fel igen közelről, ahogy benyomakodott a barátnőm és szerény személyem közé.

– Téged meg mi pakolt le ide, a gólya? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, rosszallást sugallva ezzel. Több haknim is volt, azonban Luke sikeresen beletrafált a legnagyobba: utáltam, ha belerondítanak egy beszélgetésembe. – Ha nem vetted volna észre, éppen Olive-val beszélgettem.

– Ja, bocs – fordult hátra a srác, majd ismét nekem szentelte a figyelmét. – Figyelj már. Rád egy festékes vödör borult? Eddig tésztaképed volt, most meg mintha Hawaiiról jöttél volna – mért végig, miközben a finoman fogalmazott, az önbecsülési szintemet a magasba emelő kritikáját megfogalmazta.

– Beszóltál? – kérdeztem vissza. Állítólag, ha egy lány visszakérdez, akkor nem a hallásával van a gond, hanem még van egy esélyed javítani a mondanivalódon. Ez nem éppen a lehetőség felkínálása volt, ámde a szemfülesebbikek már felfedezhették a szóban rejlő indulatosságot. Nem igazán ajánlatos bevetődni, aztán ilyeneket mondani egy lánynak, aki már amúgy is paprikás hangulatban van, mert felkukoricázták.

– Miért, minek hallottad? – bunkózott továbbra is, bennem pedig a komoly, költői kérdés fogalmazódott meg: ebben a srácban mi a halált eszik Missy? Őszintén. Rendben, hogy tipikus rosszfiú, akiért majd meg kell veszni (ami érdekes módon nekem nem megy), de… könyörgöm!

Nem álltam meg, engedtem a bennem lakozó ördögi énemnek, akit csak ritkán engedek szabadon. Általában ilyenkor mondták azt a volt osztálytársaim, hogy kifejezetten gonosz tudok lenni, ha akarok. Nem szerettem volna a tipikus bajkeverő csitrit alakítani, aki minden sráccal jóban van, ezért amolyan ketrecbe zártam, egyedül ilyen helyzetekben hívtam elő.

Egy széles vigyor terebélyesedett el az arcomon, amit Luke egy értetlen arckifejezéssel fogadott. Megerősítésképpen megrecsegtettem az ujjaimat, majd lábujjhegyre álltam, hogy a fiú válla fölött átkukkantsak Olive oldalára, aki még mindig a háta mögött tobzódott.

– Olive, kérlek, ide tudnád adni a könyvedet? – A lány égnek emelte a szemeit, viszont egy kecses dobással az én kezeimben termett. A gonosz vigyorom már lehetetlenül nagy volt, biztosra vettem, hogy a körülöttem lévők, akik élvezettel nézték a műsort, totális idiótának könyveltek el. – Soha ne bókolj így egy lánynak, főleg úgy, hogy megtalálható benne egy agresszív vonal, ami már reggel óta ki akar törni belőle – közöltem elöljáróban, és könyvvel a kezemben kezdtem el végig üldözni a folyosón.

Jó pár diák röhögött fel a párosunkon, ahogy Luke kegyelemért esdekelt, én meg egy matek könyvet lóbálva futottam utána, remélve, hogy elérem azt a távolságot, amikor egy jóízűt rá tudok sózni a fejére.  Mert megérdemli! Még ha Missy szívszerelme is.

01. × 06.

Az apás programokban azt szerettem a legjobban, hogy a szülőm egyáltalán nem a koromhoz illően viselkedett velem: mármint, nem várom el, hogy felnőttként kezeljen engem, viszont enyhén kaptam csak szívgörcsöt, mikor az iskolából kilépve megláttam oldalt, a kezében pedig egy hatalmas masnis plüssmedve volt, és biztos lehettem benne, hogy nem az Isteneknek akarja feláldozni. Köszönésnél pókerarccal fogadtam el, eközben a tekintetem gyakorlatilag össze-vissza jojózott, keresve a potenciális személyeket, akik láthatták ezt az átadást, és majd később meg kell fenyegetnem valamivel, ha nem szeretném, hogy ezzel kürtölje tele az iskolát.

– Hogy vagy hercegnőm? – mosolygott rám, észre se véve a látványos kínlódásomat. Tényleg szerettem az apukámat, ámde valahol a hatodik születésnapomnál lemaradhatott. Bezzeg, ha az általa menedzselt zenekarokról, énekesekről és egyebekről kérdezném, még azt is tudná, jelenleg mit csinál. Mondhatni, hogy a rám fordítandó memóriájának részét is azokra fordította. Pf.

– Remekül – vágtam rá azonnal, és szorosan a macit magamhoz ölelve kezdtem el araszolni az iskolától messzebbre, még a végén meglát valaki olyan, akinek nem kéne. Nagyon égő! – Merre megyünk ma? – tereltem el a témát, még mielőtt rákérdezne, örülök-e az ajándéknak… Persze! Úgy hat évvel ezelőtt biztos kiugrottam volna a bőrömből.

– Állatkert? – Az arcomra kiülő grimaszomat látva egyből kapcsolt. – Inkább mozi – veregette meg a vállamat, menetközben megszabadított a táskámtól, mondván, hogy ő szívesen megszakad vele, én csak ne görbüljek, és így meneteltünk az autója felé.

Szuperül nézhettünk ki: egy napszemüveges férfi, öltönyben, mellette pedig egy egyenruhás lány, vörös arccal ölelgeti a plüssét, azzal a reménnyel, hátha elsüllyed időközben. Boldog vagyok, amiért gondolt rám, és valamikor tényleg szuper dolgokat vesz nekem, de egyszerűen… na. Értitek.

Már kezdtem megörülni, hogy problémamentesen elértük a kocsit, mikor megszólítottak hátulról, és a legnagyobb pánikomra, egyáltalán nem Missy volt. Sőt. Még az sem, hogy lány lett volna. Dehogy! Fiú. Ami még rosszabb, hogy egyenesen Luke volt, nyugodtan sétálva, kezében ott volt a matekfüzetem. Apa a közös vezetéknevünket hallva fordult hátra, feltolva a napszemüvegét, én meg villámgyorsan pattantam egy száznyolcvan fokos szöget, a plüsst a hátam mögé dugva.

– Mire visszavittem volna, hűlt helyed volt – köszöntött minket beérve, a szokásos üdvözlési formákat ezek szerint jó szokásához híven elhagyva, tudomást se véve apámról. Az igen! Merész legény! Habár… kedvesebb volt mint az előbb. – Nichols motyogott valamit arról, hogy elmentél, de mire kihámoztam volna a lényeget, a Holdra szállsz. – Visszavontam. Hogy lehet valaki ekkora tuskó, aki képes másokról így beszélni? Ráadásul Missyről! – Tessék, kösz szépen – lökte oda hozzám a füzetet, majd zsebre dugott kezekkel távozott.

– Igazán nincs mit – meredtem rá gyilkosan a hátára, direkt halkan mondva, nehogy meghallja denevérfülű barátom. A szemem sarkából rápillantottam apámra, aki elismerő arccal nézett a srác után. Mi a szent bütykös lekváros bukta?

– Hm. Van egy stílusa, és még néz ki hozzá valahogy – jött ki belőle a menedzser, miközben tovább méregette kritikus szemekkel. – Kapkodnák a piacon. – A szabad kezemmel, ami éppen nem fogta a füzetet és a plüsst, a homlokomra csaptam.

– Ne beszélj úgy, mint egy strici, kérlek – vinnyogtam fel, nehéz volt visszatartanom a nevetésemet, látván a helyzet teljes lehetetlenségét. A legtöbb szülő ilyenkor fel lett volna háborodva, hogy a mai kamaszok mennyire tiszteletlenek, és a jó modort közelről sem ismerik… de nem, ő egyből a lehetőséget látja meg valaki másban.

*

A következő hetek, bármennyire is fura egy zenetagozatos diáktól, tanulással telt el. A vizsgák sötétsége úgy tornyosult felénk, mint a kaszás a szabadnapján: nem fenyegetett közvetlenül veszély, de azért ott volt.

Sokszor, mikor éppen közbejött egy-egy lyukas óra, csoportosan vonultunk be a könyvtárba, az ott ténykedő nő megrökönyödésére, és olyanokról vitáztunk, mint például a halmazok, a történelem első szakasza, vagy éppen az angol irodalom. Kicsit durva lehetett mindenki számára olyan szavakat hallani egy kilencedikes szájából, hogy „jambikus lejtésű”, „tudja a frász, hogy ez most ütemhangsúlyos vagy időmértékes verselésű”, „értékkészlet? Az meg milyen zöldség?” és a többi. Az évszámok röpködtek közöttünk, Missy pedig olyan szinten bemagolta a csiszolt kőkorszakot, hogyha belekérdeztél, még a vesszőket is meg tudta mondani, pontosan hol van a szövegben.

– Elemezd az alábbi verset – olvasta fel a következő feladatnak a szövegét Finn, aki legnagyobb megdöbbenésünkre hozzánk csapódott az egyik szabad óránkban, mondván, hogy a többiek nem hagyják tanulni. Körülbelül Föld méretű szemekkel nézhettünk rá, mert pár nappal ezelőtt még meglehetősen vidáman dobott az egyik tanárunkra vízibombát a legfelső emeletről. De, úgy látszik, a szülői fennhatóság őt is utolérte, pont úgy, mint mindenkit. – Ezektől az izéktől agyérgörcsöt kapok – fejelte le az asztalt.

– Te tudod, mi az az agyérgörcs? – tátotta el a száját mellettem Olive, egyáltalán nem rosszindulatúan. Az az érzés, mikor egy komisz diákról az Istennek se hinnéd el, hogy esetleg valaki odafentről agyat is csepegtetett a fejébe fantázián kívül… nos, ez érte utol Olive-ot.

– Nem, de anyám rendszeresen hajtogatja, mikor az intőimet cipelem haza – vágta rá teljesen természetesen, kis híján elérve, hogy hangosan felröhögjek. A könyvtáros eltűrte, hogy hangosan beszélgetünk a tananyagról, azonban a vihorászást már nem igazán komálta. Legalábbis, tegnap Missyt igen buzgón rakta ki, a „ne kacarássz” mondattal egyetemben.

A barátnőm lemondóan legyintett egyet, majd visszasüppedt a történelem jegyzetébe, unottan sóhajtva lapozott egyet, hátha a következő oldal jobb kedvre deríti: a cél nem sikerült. Dühödten morgolódott valami olyasmiről, hogy „érdekli a bambuszlevelet a Homo Sapiens jellemzése”, és rákönyökölve az asztalra támasztotta meg a fejét.

– Na, melyiket kell elemezni? – kukkantottam át a velem szemben ücsörgő fiú könyvébe, aki éppen a szöveggyűjteményét lapozgatta hevesen, a vers után kutatva. Mikor rátalált, elszánt arckifejezéssel olvasni kezdte, majd mikor a végére ért, felnézett rám bandzsítva. Elvigyorodtam. – Mire jutottál? – érdeklődtem.

– Arra, hogy lehetett valami az itteni levegőben, mivel zagyvaságokat hordanak össze. Mind! – háborodott fel, az asztal túlsó felén heverő tankönyve felé nyúlt, és indulatosan csapta fel a megadott oldalszámnál, ahol elméletileg minden le volt írva a műről. A szeme oda-vissza járt a két könyv között, ismét felnézett rám, ezúttal normálisan. – Megmondom neked, mire gondolt a költő: szívassuk meg a huszonegyedik századi kölköket, írjunk valami érhetetlent! – közölte halálosan komoly arccal.

– Egyetértek – bólintottam. Én inkább otthon idegeltem magam legszívesebben az anyaggal, a többiek csak annyit láttak volna belőlem, hogy egy Szörnyella de Frász kinézetű lány csapkodja a könyveit, hála a feszültségnek. No, igen. Október vége ezt jelentette számunkra: mindenki hirtelen stréberré vált. – Engem egy valami vigasztal: közvetlenül vizsga után kirándulás, és a kiírás szerint lesz Halloween hét, mindennapra szerveznek valami programot – gondoltam vissza a plakátokra, amelyekkel konkrétan kitapétázták a folyosókat. Lehetetlen volt nem észrevenni.

– Aha. – Lapozott egyet a füzetében, elővett egy tollat, és a könyv alapján vázlatot kezdett írni. – A haverokkal már beszéltük, hogy egyik nap beöltözünk Tarzannak, és egy szál főkötőben vonulunk be a suliba – jegyezte meg mellékesen.

– Az igazgató meg fog ölni titeket – húztam el a számat. Kár értük. Tényleg. A legendák szerint, az igazgatói szoba olyan, mint a Harry Potterben a tiltott rengeteg: belépni oda életveszélyes, és nem biztos, hogy kijössz.

– Pont ez a poén – villantott rám egy hatalmas vigyort. – Te meg amúgy miért nem tanulsz? – bökött a tolla végével a saját, üres térfelemre. Vállat vontam.

– Otthon jobban megy – vontam vállat. – Különben is, ha megbukok, apa biztosan ad a cégénél egy takarítói állást. Abból vígan megélek – dőltem hátra a székemben. A fiú felnevetett (!), míg Olive csak megforgatta a szemeit reakcióképp.

– Menő.

A nagy beszélgetésünk ennyi volt, viszont kénytelen voltam rádöbbenni, mennyire más, mint mondjuk Luke. Jellemileg teljesen különböztek, ennek ellenére, tökéletesen megtalálták az összhangot, már ami a hülyeséget illeti. Rendben, Finn legalább nem sért vérig mindenkit egyetlen szóval, és nyilatkozik másokról lenézően a háta mögött. Ez nálam már hatalmas pontnak számít!

Kicsengetéskor az osztályteremnél Missyvel találkoztam, aki az első három óráról hiányzott fogszabályzás miatt (nyilatkozata szerint az az orvos lassabb, mint egy csiga), örömmel elújságolta, hogy hamarosan megszabadulhat a hőn gyűlölt éjszakaitól, majd a mostanra mindenki kedvenc témájára tért át: a tanulás. Mert miért ne. Tanulás éjjel, tanulás nappal.

A saját helyemre ülve sóhajtottam fel fáradtan, és a lánnyal beszélgetve vártam a következő órát. Úgy tűnik, ez is lassan rutinná válik: mint ahogy sok dolog az elmúlt bő egy hónapban. Lassan észre se veszem, hogy természetessé válnak dolgok. Mint például, Luke néhányszor beszólogat teltpofás vigyorral, utána valamelyik lány hátát tünteti ki figyelmének fő pontjává, és ami éppen a kezébe akad, azzal dobálgatja. Vagy éppen Finn és Will épelméjű megszólalásai, hogy a „neolit kőkorszak az a szakasz, amikor a neonszínű lámpák be lettek szerelve a barlangba”. A lányok jellemének kiforrása, visítozás, nevetések, olvadások, és a többi. Minden, ami a nememre jellemző. Igen, rám is!

De nekem pont így tökéletes.

01. × 05.

Új rész!:) Igyekeztem vele, ahogy tudtam, és hivatalosan is kijelenthetem, így előre, hogy még egy kulcsfontosságú szereplő megjelent, még ha időlegesen is egyelőre.:)

Jó olvasást!:)

– És ne feledkezzetek meg a vizsgák utáni esedékes osztálykirándulásról sem! – hallottuk Howard tanárnő hangját, amire egy emberekként kaptuk fel a fejünket, és bámultunk rá hatalmas nagy szemekkel. Nos, igen, az osztályfőnöki órán még a szigorúság ellenére is találtunk módszert, hogy mással foglaljuk el magunkat. Például a fiúk a háttérben egy lapot adogattak egymásnak, s röhögve firkantottak oda valamit a tollukkal, majd repült tovább a másikhoz; a csitri szakasz divatmagazint igyekeztek lapozni hangtalanul a pad alatt; valamelyikünk a házi feladatát csinálta, mondván, hogy ne rondítson bele a hétvégéjébe; Olive mögöttem üzeneteket váltott egy sráccal, legalábbis, az állandóan elfojtott nevetgélése nem engedett másra következtetni; Missy unottan a plafont kémlelte, illetve, az ott húzódó repedést, hátha kijön belőle egy dementor (és még én vagyok a Harry Potter mániás), ami elszívja tőlünk a pozitív energiát; én pedig… ültem, néztem ki az ablakon, és azon merengtem, apa vajon elém jön-e, vagy otthon acsarkodnak anyával, mint a régi szép időkben.

Ezért ért minket meglepetésként a hirtelen jött érdekes téma, amit ezek szerint tegnap vitattak meg a szüleink délután, egy rövidnek nem nevezhető értekezlet keretében. Az osztályfőnökünk ecsetelni kezdte azt a legendás hírt, miszerint a kilencedikesek soha nem mennek kirándulni ebben az iskolában, mondván, nem gyűlt össze elég osztálypénz, ámde a szülői közösség úgy döntött, nem akarnak minket megfosztani egy ilyen remek élménytől, tehát addigra összekuporgatnak valami összeget.

– Ú, menjünk élményfürdőbe! – csillantak meg az egyik osztálytársamnak a szemei, amire kétöntetű válasz érkezett főként. Hatalmas egyetértés, főleg a fiúk részéről (korán kezdik), és még nagyobb ellenkezés, főleg az én részemről. Rendben, nem arról van szó, hogy bikiniben kell rohangálnom több száz ember előtt, azzal még megbirkózom, de… azon kívül, hogy ebihalakká válunk, mégis mit csinálunk? Valamelyikünk uszonyt növeszt, és sellővé változik?

– Én némi kulturális programra gondoltam, mivel ez TANULMÁNYI – hangsúlyozta ki a tanárnő különösen ezt a szót. – kirándulás, és a lubickolást a legnagyobb jóindulattal se lehet annak mondani – lombozta le az osztály kisebb részének a kedvét.

– Ne már – csapott az asztalra az egyik fiú, név szerint Finnick, Luke bandájának egyik oszlopos tagja. Mivel, nem sokakat meglepve, a bajkeverés az arcára volt írva, mint a másik tagnak, Williamnek is. Tipikus rosszfiúk, akikért a földkerekség összes lánya odavan, már ha foglalkozik olyan piti ügyekkel, mint a szerelem.

– De már – vette át Finn stílusát Howard. – Különben is, megélt ez az iskola már számos lázadó osztályt, akik, hozzájuk méltóan, nem ismerték a szabályokat, valamint, ha ismerték is, örömmel hágták át. Nem tudom, mire számítsak – magyarázta a döntését, utalva arra, hogyha esetleg jól viselkedünk, számíthatunk némi enyhülésre, már ami a szigorúságát illeti. – Ezért, egy kétnapos kirándulásban gondolkozzatok, minimum két kiállítással, a többi idő pedig rendelkezésetekre áll – kötötte ki a szabályokat.

Az óra hátralevő részében a részleteket beszéltük meg, több ötlet is felvetődött annak kapcsán, hova is menjünk alig egy hónap múlva. Felvetettek kissé távoli helyeket is, ámde azokat az osztályfőnökünk csípőből utasította vissza, így egy közelibb városnál maradtunk meg, ahol szórakozni, valamint művelődni is lehet. Az egyik lányt megbízta azzal, hogy gyűjtse össze a szálláslehetőségeket, míg ő leadja az igazgatónak a buszkérelmet.

A kicsengetés nem töltött el olyan felhőtlen örömmel, mint eddig, tulajdonképpen, egyet jelentett azzal, hogy kezdetét vette egy olyan hétvége, amit állítólag minden elvált szülő gyereke alig vár. Én kifejezetten repestem… a bosszúságtól. Bevallom, eleinte alig vártam ezeket az időket, hiszen megszokottá vált, hogy ott volt mellettem mindennap, majd hirtelen egyre ritkábban látom. Ámde, ahogy nőttem, egyre inkább kezdtem kiábrándulni ezeknek az izgalmaiból, gyakorlatilag majdhogynem unva vártam, hogy vége legyen.

Sóhajtva dobtam be a tolltartómat a táskámba, és Olive felé fordultam, reménykedve, hogy tudunk váltani néhány szót, mielőtt eltűnnék néhány napra a Föld felszínéről. De ő ismét csak elővette a ketyeréjét, és nyomkodni kezdte, mintha mi sem történt volna, majd, mikor felállt, félvállról odaköszönt nekem és szinte megszokásból kerülgetve a padokat, távozott a teremből.

– Van valami terved a hétvégére? – fordult felém Missy, a jelenetből semmit se észrevéve. – Arra gondoltam, hogy csinálok valami osztály összehozó programot, hátha jobban összemelegednénk – ecsetelgette az elgondolását.

– Ha nem akarnám, is van – húztam el a számat. A lány érdeklődve vonta fel a szemöldökeit, biztatva arra, hogy többet mondjak, mivel ezzel a pár szavas valamivel nem elégedett meg. – Apás hétvége – közöltem tömören, felállva nagyot nyújtóztam, majd lehajoltam a táskámért, és féloldalasan a vállamra kanyarítottam.

– Ú, elváltak a szüleid? – biggyesztette le a szája sarkait, én félszegen bólintottam. Ez egy olyan dolog volt, amiről nem szívesen meséltem másoknak, még a legjobb barátnőm se tudott róla teljesen. Csak annyit észlelt, hogy a családom hirtelen csonkává vált, és a gondolataimat sohasem tudhatta meg ezzel kapcsolatban. Persze, még kicsi voltam, túlságosan sok mindent nem mondhattam, fel se fogtam, mi történik körülöttem. Mostanra kezdett bennem éledezni az igazi vélemény az egész szituációról, pont úgy, ahogy ráláttam az egészre, és össze tudtam rakni a kirakóst anya néha elejtett mondataiból. – Sajnálom – nézett rám szomorúan, és gondolkodás nélkül megölelt.

– Ugyan – legyintettem, már amennyire tudtam, mivel olyan erővel szorongatott meg, hogy a csontjaim is ropogni kezdtek. Kiadtam magamból egy halk nyikkanást, jelezve, hogy a levegőkészletem is fogytán van, Missy pirulva engedett el, és a cucca felé fordult.

Megvártam, míg összepakol, közben hallgattam, ahogy elkezd fecsegni olyan dolgokról, hogy már nagyon várja az osztálykirándulást, és amit akart szervezni, azt átrakja későbbre, hogy nekem is legyen lehetőségem eljönni. Az utóbbinál nem tudtam megállni, szélesen elmosolyodtam, magamban köszönetet mondtam érte, viszont hangosan nem szerettem volna kimondani, hagytam, hadd mondja azt, ami csak jólesik neki.

Mikor végzett, zsebre dugott kezekkel léptem ki a folyosóra, és egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt, hogy a szükséges könyveket kivegyem belőle. Nemrég kaptuk meg, az összes számadatunkból kigondolt kóddal együtt, illetve én egy adag penészes szendviccsel egyetemben, amit az előző gazdája ott hagyott bűzölögni. Fúj.

– Amúgy – szólalt meg mellettem Missy hirtelenjében. – Neked van valaki, aki megtetszett az iskolából? – Amint kiejtette a kérdést a száján, prüszkölve próbáltam nem belefulladni a saját nyálamba, és diszkréten megtörölve az arcomat a pulcsim ujjával (tudom, gusztusos vagyok) ejtettem bele a táskámba a matematika könyvemet.

– Nem – krákogtam. – Miért?

– Csak úgy kérdeztem – vont vállat lazán. – Tudod, gimnázium, tizennégy évesek vagyunk, újoncok… és elég idősek ahhoz, hogy legyen egy plátói szerelmünk – jelentette ki ábrándos hangon, ismét kivívva a közeli fulladásos halálomat.

Ezek szerint csupán én vagyok ennyire lemaradva, és a jelszavam a „csak semmi szerelem ennyi idősen”? Először Olive nézett rám hatalmas, szinte szívecske alakú szemekkel, most pedig Missy jön elő ilyen szövegekkel.

– Túl sok szerelmes regényt olvastál – állapítottam meg, kitérve a véleménynyilvánítás elől, remélve, hogy ennyivel megúszom. Nos, csak egy hajszálon múlt, nehogy felháborodjon a lány a kijelentésemen, éppen szólásra nyitotta a száját, mikor a társalgásunkba váratlanul csapódott be harmadikként Luke. Megszeppenve néztem fel rá (egy fejjel magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony!).

– Bocs, ha fontosba vágtam bele, lábreszelésbe, meg ilyenekbe, de véletlenül nem jegyzeteltetek matekon? Bealudtam, és attól tartok, a jövő hetet az én kivégzésemmel kezdi az a banya – forgatta a szemeit, majd villantott ránk egy kiskutyatekintetnek szánt pillantást.

– Férfi – néztem rá szemrebbenés nélkül.

– Akkor varázsló, bánja a halál – legyintett. – Na? – utalt vissza a kérdésére. Égnek emeltem a szemeimet, és előre átkozva a jószívűségemet, nagylelkűen kikotortam neki a füzetemet, és a kezébe nyomtam. Rápillantottam a mellettem lefagyott Missyre, aki majdhogynem tátott szájjal bámulta a srácot… aha, szóval innen fúj a szél! – Kösz – biccentett felém, és faképnél hagyott minket, a maga módján.

Hitetlenül csóváltam meg a fejemet, és állapítottam meg magamban, hogy Missy egy vérbeli bunkóba zúgott bele. Még ha teljesen nem is volt vele tisztában.

01. × 04.

Az átlagosnál rövidebb résszel jelentkeznék most...:)
Jó olvasást!

Álmosan, a szemeimet dörzsölgetve léptem be az osztályterembe, elnyomva az ásításomat köszöntem az osztálytársaimnak, akik is körülbelül ugyanolyan frissnek tűntek, mint én, ezen a szép mai napon. Az ember azt hinné, hogyha gólya egy gimnáziumban, ahol elméletileg nem a tanulás az elsődleges, két hét után nem fárad ki, és érzi azt, mintha mind a négy tanévet lehúzta volna egyben. De, mint mindig, az elmélet most is meghazudtolta magát: eleinte a tanárok kedvesek voltak, bemutatkoztak, aranyosan ismertették a tanévmenetet, ámde, ahogy teltek az órák, egyre nőttek a jegyzetek hosszúságai, a végén lassan regényt írtunk matematikán is, pedig könyörgöm, ott számolni kell, nem elméletet magolni!

Így hát, hosszas küzdelmek folytak azért, hogy megértsem az adott anyagot, bebiflázzam, és közben az eredeti célra is odafigyelni, amiért jelentkeztem: a zenére. Az énekórák valami kínzóak voltak; mivel a kijelentése alapján tizediktől kezdve adja a feladatokat (ezeknek mivolta még számunkra teljesen ismeretlen), az első tanévben mindig a tömény elmélet, illetve az áriák lesznek a második legjobb barátaink. Komolyan mondom, valami szörnyű, hogy ezek az olasz nőcik mit nem tároltak a torkukban: az utolsó padokban is majd meg lehetett süketülni, mert a tanárunk maximumra tekerte fel a hangerőt, és gyakorlatilag az utolsó hangjegy is beleégett a dobhártyámba.

– Úgy nézel ki, mint akin áthajtott egy traktor kétszer – köszöntött kedvesen Missy, ahogy lehuppantam a székemre, és kitörő lelkesedéssel pakoltam ki a történelem felszerelésem, ami csupán két enciklopédia vastagságú könyvből, egy hatalmas atlaszból és egy füzetből állt, ámde ezek együttesével embert is lehetett volna ölni.

– Életem legszebb bókját hallottam most tőled – mormogtam a táskámba, a tolltartóm után kutatva, amit egy győzedelmes kiáltás közepette hajítottam a padomra, közvetlenül a megtalálása után. – A pulóverem feslésnek indult, negyedórán keresztül próbáltam levágni azt a kis részt, remélhetőleg úgy, hogy a fele nehogy fonálgombolyag legyen. Utána, elindultam iskolába, viszont hála az esős időnek, hatalmas tócsák voltak az úton, az autós meg belehajtott, egy második zuhanyban részesítve engem. Fordulhattam vissza – forgattam a szemeimet. – Ami a legjobb, hogy ezek ellenére se ébredtem fel teljesen.

– A pulóvereden nem látszik semmi – bökött rá a ruhadarabra, amitől még azzal az indokkal se szabadulhattam meg, miszerint valamelyik egyén előrehozta a húsvétot és teljes erőbedobással lelocsolt.

– Tudod, ez a valami nemcsak a meleget, hanem a vizet is elnyeli – raktam le a táskámat a földre, és a szám elé téve a kezemet elfojtottam nagy nehezen még egy ásítást. A manónak kellett nekem fent maradni tegnap egy sorozat premierjéért! Mondjuk, azt elfelejtettem hozzátenni, hogy a rész egyszerűen fantasztikus volt… csak ne adnák olyan bitang későn! – Amúgy nem. A másik tizenöt percet vízfacsarással töltöttem. Hatalmas mázli, hogy hamarabb indultam el a szokásosnál – sóhajtottam.

Missy alaposan kinevetett, jó barátnőhöz méltóan, majd megértően megveregette a vállamat, és visszafordult az addig olvasott japán képregényéhez, elmerült benne. Lévén, hogy Olive még nem lézengett az iskolában (velem ellentétben, aki megrögzött időpontmániás lettem, ő lett az állandó késő), kinyitottam a füzetem hátulját, határozottan azzal a szándékkal, hogy nem tanulni fogok, fogtam egy ceruzát és valami virágfélét kezdtem el alkotni. Hogy milyen fajtát, dunsztom sincs, mivel öt perc múlva jobban hasonlított a művem egy mézes bödönre, mintsem virágra.

A pontosan becsengetéskor érkező tanár érkezésére felálltam a helyemről, ledobva a padra a ceruzámat, és figyeltem, ahogy mögötte a két késő caplat befele: Olive és a másik szokásos későn bekolbászoló egyéniség: Luke. Ő tipikusan az a fiú volt, akiről sütött, hogy vérbeli bajkeverő, és ha filmben lennénk, azt mondanám, hogy az iskola következő alfahíméhez lenne szerencsénk a személyében. Rendszerint fog kezet más fiúkkal, akik nem az osztálytársaink, és úgy tűnik, eléggé ismerik egymást ahhoz, hogy röhögve beszélgessenek el néhány percig, majd menjenek saját útjukra. Bezzeg, ha én így tudnék kommunikálni…

A tanár nem vett róluk tudomást, szépen csendben elsunnyogtak, ki-ki a maga helyére, és kezdetét vette a híres első óra, a diákok körében nem annyira populáris csiszolt kőkorszakot felelevenítve. Br.

A következő óra, folytatva a halált, matematika volt, és a hozzám nem annyira közel álló halmazok témáját vettük, amit nagy valószínűséggel a kedvenc tanítónk is megérezhetett, mert egy gyilkos vigyor kíséretében rakta a padomra a krétát, intve, hogy szedjem a hátsófertályomat a táblához. Még szerencse, hogy nem felelet volt, csupán a házi feladatot kellett megoldanom a táblánál, és annak ellenére, hogy előző este egy csomót izzadtam vele, össze-vissza bénáztam. Szerintem, a hajam tövéig elvörösödtem, mikor leraktam a krétát, és a földet pásztázva a tekintetemmel a székem felé osontam.

*

Tesin kétezer métert kellett futnunk, amit háromszorosan is utáltam, mivel az előzetes felmérések alapján a lányok közül majdhogynem én voltam a leglassabb. Amint elhangzott a sípszó, a többiek már rég elsprinteltek, én még akkor kaptam észbe, hogy jé, nekem rohanni kéne a többiek után. A fiúszakasztól, akik az előző tizenkét percben már letudták a felmérést, óriási röhögéssel fogadták a sikkantásos „loholok a többi után, mint egy elmegyógyintézetből szabadult” produkciómat, kézzel-lábbal hadonászva.

– Summers, nem evezünk, futunk! – ordított utánam a tesitanárom, ámde a kalimpálás abbahagyását már nem láthatta, mert a következő sarkon befordultam, és visszatekintve a szemem sarkából, szó szerint még a por is szállingózott utánam. Éljen a salakpálya!

Természetesen, utolsóként értem be a mezőnyből, viszont az időm, hála az eszeveszett hajrámnak az elején, nem lett annyira katasztrofális, ezért szimpla jó indulatból megadta nekem a jobb jegyet. Utána hozzátette, hogy a következő alkalommal lehetőleg ne bambuljak el, és figyeljek oda jobban, amire igenlően bólintottam, azonban szerintem mindketten tudtuk, hogy nehezebb eset vagyok én annál, hogy ezt betartsam.

Az óra hátralevő részét az öltözőben töltöttük, mivel Mr. Tailor jótékonyan elengedte az óra maradék negyedóráját, ezért szinte elsőkként estünk be a menzára, ki a saját dobozkájával, ki pedig azt a néhány dollárt lobogtatva, hogy remélhetőleg valami ehetőt szerezzen magának. Kipurcanva zuttyantam le a szokásossá vált helyemre, és kezdtem el rágcsálni az uborkasalátámat, ebéd gyanánt.

– Mi vagy te, nyúl? – meredt rám hatalmas szemekkel Missy, és hogy jobban belelásson a tálkámba, előrébb hajolt, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is hőkölt. – Te most komolyan salátát eszel?

– Fő az egészséges étkezés! – hadonásztam az egyik uborka cikkemmel a kezemben, majd, hogy megerősítsem az álláspontomat, be is dobtam a számba a falatot, és hangosan rágni kezdtem.

– Egészséges étkezés az, amikor az Európában lévő hallássérült nagynénikém is tisztán hallja, hogy éppen rágsz? – vonta fel a szemöldökeit, kérdő tekintettel vizslatva. Dacosan néztem vissza rá, csak azért is ugyanúgy rágva, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, ráborultunk az ebédlőasztalra.

Ami a meglepőbb volt, hogy a másik felemen ülő Olive is jóízűen felnevetett velünk. Igazából, már azt is csodáltam, hogy egyáltalán velünk ült, hiszen rengeteget beszélgetett más osztályon kívüliekkel, és főként nem arra törekedett, hogy velünk jóban legyen. Ettől függetlenül, hozzánk ült, viszont keveset láttam, és sosem hívott, hogy menjek vele beszélgetni. Ami a legszembeütközőbb a smink használata volt, amire újabban rákapott. Lényegében semmi kihívóság nem volt benne, amit művelt, mégis, ha ránéztem, nem a régi legjobb barátnőmet láttam benne, hanem egy teljesen más személyt, aki hihetetlenül megváltozott néhány hét leforgása alatt. Persze, belsőleg ugyanolyan maradt, és számomra ez volt a fontos, mégis… fura volt, na.

Éneken ismét zenét hallgattunk, ezúttal viszont Mozart életéről néztünk filmet, ugorva egyet az időben, belátván, hogy amit most veszünk, az egyedül csakis Mrs. Higginsnek volt élvezet, nekünk annál kevésbé. Rendben, ez se volt valami felemelő, hiszen németül néztük, angol felirattal (!), a végére teljesen belefájdult a fejem, hogy a feliratot is nézzem, de a képről se maradjak le.

Éljen az iskola!