01. × 05.

Új rész!:) Igyekeztem vele, ahogy tudtam, és hivatalosan is kijelenthetem, így előre, hogy még egy kulcsfontosságú szereplő megjelent, még ha időlegesen is egyelőre.:)

Jó olvasást!:)

– És ne feledkezzetek meg a vizsgák utáni esedékes osztálykirándulásról sem! – hallottuk Howard tanárnő hangját, amire egy emberekként kaptuk fel a fejünket, és bámultunk rá hatalmas nagy szemekkel. Nos, igen, az osztályfőnöki órán még a szigorúság ellenére is találtunk módszert, hogy mással foglaljuk el magunkat. Például a fiúk a háttérben egy lapot adogattak egymásnak, s röhögve firkantottak oda valamit a tollukkal, majd repült tovább a másikhoz; a csitri szakasz divatmagazint igyekeztek lapozni hangtalanul a pad alatt; valamelyikünk a házi feladatát csinálta, mondván, hogy ne rondítson bele a hétvégéjébe; Olive mögöttem üzeneteket váltott egy sráccal, legalábbis, az állandóan elfojtott nevetgélése nem engedett másra következtetni; Missy unottan a plafont kémlelte, illetve, az ott húzódó repedést, hátha kijön belőle egy dementor (és még én vagyok a Harry Potter mániás), ami elszívja tőlünk a pozitív energiát; én pedig… ültem, néztem ki az ablakon, és azon merengtem, apa vajon elém jön-e, vagy otthon acsarkodnak anyával, mint a régi szép időkben.

Ezért ért minket meglepetésként a hirtelen jött érdekes téma, amit ezek szerint tegnap vitattak meg a szüleink délután, egy rövidnek nem nevezhető értekezlet keretében. Az osztályfőnökünk ecsetelni kezdte azt a legendás hírt, miszerint a kilencedikesek soha nem mennek kirándulni ebben az iskolában, mondván, nem gyűlt össze elég osztálypénz, ámde a szülői közösség úgy döntött, nem akarnak minket megfosztani egy ilyen remek élménytől, tehát addigra összekuporgatnak valami összeget.

– Ú, menjünk élményfürdőbe! – csillantak meg az egyik osztálytársamnak a szemei, amire kétöntetű válasz érkezett főként. Hatalmas egyetértés, főleg a fiúk részéről (korán kezdik), és még nagyobb ellenkezés, főleg az én részemről. Rendben, nem arról van szó, hogy bikiniben kell rohangálnom több száz ember előtt, azzal még megbirkózom, de… azon kívül, hogy ebihalakká válunk, mégis mit csinálunk? Valamelyikünk uszonyt növeszt, és sellővé változik?

– Én némi kulturális programra gondoltam, mivel ez TANULMÁNYI – hangsúlyozta ki a tanárnő különösen ezt a szót. – kirándulás, és a lubickolást a legnagyobb jóindulattal se lehet annak mondani – lombozta le az osztály kisebb részének a kedvét.

– Ne már – csapott az asztalra az egyik fiú, név szerint Finnick, Luke bandájának egyik oszlopos tagja. Mivel, nem sokakat meglepve, a bajkeverés az arcára volt írva, mint a másik tagnak, Williamnek is. Tipikus rosszfiúk, akikért a földkerekség összes lánya odavan, már ha foglalkozik olyan piti ügyekkel, mint a szerelem.

– De már – vette át Finn stílusát Howard. – Különben is, megélt ez az iskola már számos lázadó osztályt, akik, hozzájuk méltóan, nem ismerték a szabályokat, valamint, ha ismerték is, örömmel hágták át. Nem tudom, mire számítsak – magyarázta a döntését, utalva arra, hogyha esetleg jól viselkedünk, számíthatunk némi enyhülésre, már ami a szigorúságát illeti. – Ezért, egy kétnapos kirándulásban gondolkozzatok, minimum két kiállítással, a többi idő pedig rendelkezésetekre áll – kötötte ki a szabályokat.

Az óra hátralevő részében a részleteket beszéltük meg, több ötlet is felvetődött annak kapcsán, hova is menjünk alig egy hónap múlva. Felvetettek kissé távoli helyeket is, ámde azokat az osztályfőnökünk csípőből utasította vissza, így egy közelibb városnál maradtunk meg, ahol szórakozni, valamint művelődni is lehet. Az egyik lányt megbízta azzal, hogy gyűjtse össze a szálláslehetőségeket, míg ő leadja az igazgatónak a buszkérelmet.

A kicsengetés nem töltött el olyan felhőtlen örömmel, mint eddig, tulajdonképpen, egyet jelentett azzal, hogy kezdetét vette egy olyan hétvége, amit állítólag minden elvált szülő gyereke alig vár. Én kifejezetten repestem… a bosszúságtól. Bevallom, eleinte alig vártam ezeket az időket, hiszen megszokottá vált, hogy ott volt mellettem mindennap, majd hirtelen egyre ritkábban látom. Ámde, ahogy nőttem, egyre inkább kezdtem kiábrándulni ezeknek az izgalmaiból, gyakorlatilag majdhogynem unva vártam, hogy vége legyen.

Sóhajtva dobtam be a tolltartómat a táskámba, és Olive felé fordultam, reménykedve, hogy tudunk váltani néhány szót, mielőtt eltűnnék néhány napra a Föld felszínéről. De ő ismét csak elővette a ketyeréjét, és nyomkodni kezdte, mintha mi sem történt volna, majd, mikor felállt, félvállról odaköszönt nekem és szinte megszokásból kerülgetve a padokat, távozott a teremből.

– Van valami terved a hétvégére? – fordult felém Missy, a jelenetből semmit se észrevéve. – Arra gondoltam, hogy csinálok valami osztály összehozó programot, hátha jobban összemelegednénk – ecsetelgette az elgondolását.

– Ha nem akarnám, is van – húztam el a számat. A lány érdeklődve vonta fel a szemöldökeit, biztatva arra, hogy többet mondjak, mivel ezzel a pár szavas valamivel nem elégedett meg. – Apás hétvége – közöltem tömören, felállva nagyot nyújtóztam, majd lehajoltam a táskámért, és féloldalasan a vállamra kanyarítottam.

– Ú, elváltak a szüleid? – biggyesztette le a szája sarkait, én félszegen bólintottam. Ez egy olyan dolog volt, amiről nem szívesen meséltem másoknak, még a legjobb barátnőm se tudott róla teljesen. Csak annyit észlelt, hogy a családom hirtelen csonkává vált, és a gondolataimat sohasem tudhatta meg ezzel kapcsolatban. Persze, még kicsi voltam, túlságosan sok mindent nem mondhattam, fel se fogtam, mi történik körülöttem. Mostanra kezdett bennem éledezni az igazi vélemény az egész szituációról, pont úgy, ahogy ráláttam az egészre, és össze tudtam rakni a kirakóst anya néha elejtett mondataiból. – Sajnálom – nézett rám szomorúan, és gondolkodás nélkül megölelt.

– Ugyan – legyintettem, már amennyire tudtam, mivel olyan erővel szorongatott meg, hogy a csontjaim is ropogni kezdtek. Kiadtam magamból egy halk nyikkanást, jelezve, hogy a levegőkészletem is fogytán van, Missy pirulva engedett el, és a cucca felé fordult.

Megvártam, míg összepakol, közben hallgattam, ahogy elkezd fecsegni olyan dolgokról, hogy már nagyon várja az osztálykirándulást, és amit akart szervezni, azt átrakja későbbre, hogy nekem is legyen lehetőségem eljönni. Az utóbbinál nem tudtam megállni, szélesen elmosolyodtam, magamban köszönetet mondtam érte, viszont hangosan nem szerettem volna kimondani, hagytam, hadd mondja azt, ami csak jólesik neki.

Mikor végzett, zsebre dugott kezekkel léptem ki a folyosóra, és egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt, hogy a szükséges könyveket kivegyem belőle. Nemrég kaptuk meg, az összes számadatunkból kigondolt kóddal együtt, illetve én egy adag penészes szendviccsel egyetemben, amit az előző gazdája ott hagyott bűzölögni. Fúj.

– Amúgy – szólalt meg mellettem Missy hirtelenjében. – Neked van valaki, aki megtetszett az iskolából? – Amint kiejtette a kérdést a száján, prüszkölve próbáltam nem belefulladni a saját nyálamba, és diszkréten megtörölve az arcomat a pulcsim ujjával (tudom, gusztusos vagyok) ejtettem bele a táskámba a matematika könyvemet.

– Nem – krákogtam. – Miért?

– Csak úgy kérdeztem – vont vállat lazán. – Tudod, gimnázium, tizennégy évesek vagyunk, újoncok… és elég idősek ahhoz, hogy legyen egy plátói szerelmünk – jelentette ki ábrándos hangon, ismét kivívva a közeli fulladásos halálomat.

Ezek szerint csupán én vagyok ennyire lemaradva, és a jelszavam a „csak semmi szerelem ennyi idősen”? Először Olive nézett rám hatalmas, szinte szívecske alakú szemekkel, most pedig Missy jön elő ilyen szövegekkel.

– Túl sok szerelmes regényt olvastál – állapítottam meg, kitérve a véleménynyilvánítás elől, remélve, hogy ennyivel megúszom. Nos, csak egy hajszálon múlt, nehogy felháborodjon a lány a kijelentésemen, éppen szólásra nyitotta a száját, mikor a társalgásunkba váratlanul csapódott be harmadikként Luke. Megszeppenve néztem fel rá (egy fejjel magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony!).

– Bocs, ha fontosba vágtam bele, lábreszelésbe, meg ilyenekbe, de véletlenül nem jegyzeteltetek matekon? Bealudtam, és attól tartok, a jövő hetet az én kivégzésemmel kezdi az a banya – forgatta a szemeit, majd villantott ránk egy kiskutyatekintetnek szánt pillantást.

– Férfi – néztem rá szemrebbenés nélkül.

– Akkor varázsló, bánja a halál – legyintett. – Na? – utalt vissza a kérdésére. Égnek emeltem a szemeimet, és előre átkozva a jószívűségemet, nagylelkűen kikotortam neki a füzetemet, és a kezébe nyomtam. Rápillantottam a mellettem lefagyott Missyre, aki majdhogynem tátott szájjal bámulta a srácot… aha, szóval innen fúj a szél! – Kösz – biccentett felém, és faképnél hagyott minket, a maga módján.

Hitetlenül csóváltam meg a fejemet, és állapítottam meg magamban, hogy Missy egy vérbeli bunkóba zúgott bele. Még ha teljesen nem is volt vele tisztában.

01. × 04.

Az átlagosnál rövidebb résszel jelentkeznék most...:)
Jó olvasást!

Álmosan, a szemeimet dörzsölgetve léptem be az osztályterembe, elnyomva az ásításomat köszöntem az osztálytársaimnak, akik is körülbelül ugyanolyan frissnek tűntek, mint én, ezen a szép mai napon. Az ember azt hinné, hogyha gólya egy gimnáziumban, ahol elméletileg nem a tanulás az elsődleges, két hét után nem fárad ki, és érzi azt, mintha mind a négy tanévet lehúzta volna egyben. De, mint mindig, az elmélet most is meghazudtolta magát: eleinte a tanárok kedvesek voltak, bemutatkoztak, aranyosan ismertették a tanévmenetet, ámde, ahogy teltek az órák, egyre nőttek a jegyzetek hosszúságai, a végén lassan regényt írtunk matematikán is, pedig könyörgöm, ott számolni kell, nem elméletet magolni!

Így hát, hosszas küzdelmek folytak azért, hogy megértsem az adott anyagot, bebiflázzam, és közben az eredeti célra is odafigyelni, amiért jelentkeztem: a zenére. Az énekórák valami kínzóak voltak; mivel a kijelentése alapján tizediktől kezdve adja a feladatokat (ezeknek mivolta még számunkra teljesen ismeretlen), az első tanévben mindig a tömény elmélet, illetve az áriák lesznek a második legjobb barátaink. Komolyan mondom, valami szörnyű, hogy ezek az olasz nőcik mit nem tároltak a torkukban: az utolsó padokban is majd meg lehetett süketülni, mert a tanárunk maximumra tekerte fel a hangerőt, és gyakorlatilag az utolsó hangjegy is beleégett a dobhártyámba.

– Úgy nézel ki, mint akin áthajtott egy traktor kétszer – köszöntött kedvesen Missy, ahogy lehuppantam a székemre, és kitörő lelkesedéssel pakoltam ki a történelem felszerelésem, ami csupán két enciklopédia vastagságú könyvből, egy hatalmas atlaszból és egy füzetből állt, ámde ezek együttesével embert is lehetett volna ölni.

– Életem legszebb bókját hallottam most tőled – mormogtam a táskámba, a tolltartóm után kutatva, amit egy győzedelmes kiáltás közepette hajítottam a padomra, közvetlenül a megtalálása után. – A pulóverem feslésnek indult, negyedórán keresztül próbáltam levágni azt a kis részt, remélhetőleg úgy, hogy a fele nehogy fonálgombolyag legyen. Utána, elindultam iskolába, viszont hála az esős időnek, hatalmas tócsák voltak az úton, az autós meg belehajtott, egy második zuhanyban részesítve engem. Fordulhattam vissza – forgattam a szemeimet. – Ami a legjobb, hogy ezek ellenére se ébredtem fel teljesen.

– A pulóvereden nem látszik semmi – bökött rá a ruhadarabra, amitől még azzal az indokkal se szabadulhattam meg, miszerint valamelyik egyén előrehozta a húsvétot és teljes erőbedobással lelocsolt.

– Tudod, ez a valami nemcsak a meleget, hanem a vizet is elnyeli – raktam le a táskámat a földre, és a szám elé téve a kezemet elfojtottam nagy nehezen még egy ásítást. A manónak kellett nekem fent maradni tegnap egy sorozat premierjéért! Mondjuk, azt elfelejtettem hozzátenni, hogy a rész egyszerűen fantasztikus volt… csak ne adnák olyan bitang későn! – Amúgy nem. A másik tizenöt percet vízfacsarással töltöttem. Hatalmas mázli, hogy hamarabb indultam el a szokásosnál – sóhajtottam.

Missy alaposan kinevetett, jó barátnőhöz méltóan, majd megértően megveregette a vállamat, és visszafordult az addig olvasott japán képregényéhez, elmerült benne. Lévén, hogy Olive még nem lézengett az iskolában (velem ellentétben, aki megrögzött időpontmániás lettem, ő lett az állandó késő), kinyitottam a füzetem hátulját, határozottan azzal a szándékkal, hogy nem tanulni fogok, fogtam egy ceruzát és valami virágfélét kezdtem el alkotni. Hogy milyen fajtát, dunsztom sincs, mivel öt perc múlva jobban hasonlított a művem egy mézes bödönre, mintsem virágra.

A pontosan becsengetéskor érkező tanár érkezésére felálltam a helyemről, ledobva a padra a ceruzámat, és figyeltem, ahogy mögötte a két késő caplat befele: Olive és a másik szokásos későn bekolbászoló egyéniség: Luke. Ő tipikusan az a fiú volt, akiről sütött, hogy vérbeli bajkeverő, és ha filmben lennénk, azt mondanám, hogy az iskola következő alfahíméhez lenne szerencsénk a személyében. Rendszerint fog kezet más fiúkkal, akik nem az osztálytársaink, és úgy tűnik, eléggé ismerik egymást ahhoz, hogy röhögve beszélgessenek el néhány percig, majd menjenek saját útjukra. Bezzeg, ha én így tudnék kommunikálni…

A tanár nem vett róluk tudomást, szépen csendben elsunnyogtak, ki-ki a maga helyére, és kezdetét vette a híres első óra, a diákok körében nem annyira populáris csiszolt kőkorszakot felelevenítve. Br.

A következő óra, folytatva a halált, matematika volt, és a hozzám nem annyira közel álló halmazok témáját vettük, amit nagy valószínűséggel a kedvenc tanítónk is megérezhetett, mert egy gyilkos vigyor kíséretében rakta a padomra a krétát, intve, hogy szedjem a hátsófertályomat a táblához. Még szerencse, hogy nem felelet volt, csupán a házi feladatot kellett megoldanom a táblánál, és annak ellenére, hogy előző este egy csomót izzadtam vele, össze-vissza bénáztam. Szerintem, a hajam tövéig elvörösödtem, mikor leraktam a krétát, és a földet pásztázva a tekintetemmel a székem felé osontam.

*

Tesin kétezer métert kellett futnunk, amit háromszorosan is utáltam, mivel az előzetes felmérések alapján a lányok közül majdhogynem én voltam a leglassabb. Amint elhangzott a sípszó, a többiek már rég elsprinteltek, én még akkor kaptam észbe, hogy jé, nekem rohanni kéne a többiek után. A fiúszakasztól, akik az előző tizenkét percben már letudták a felmérést, óriási röhögéssel fogadták a sikkantásos „loholok a többi után, mint egy elmegyógyintézetből szabadult” produkciómat, kézzel-lábbal hadonászva.

– Summers, nem evezünk, futunk! – ordított utánam a tesitanárom, ámde a kalimpálás abbahagyását már nem láthatta, mert a következő sarkon befordultam, és visszatekintve a szemem sarkából, szó szerint még a por is szállingózott utánam. Éljen a salakpálya!

Természetesen, utolsóként értem be a mezőnyből, viszont az időm, hála az eszeveszett hajrámnak az elején, nem lett annyira katasztrofális, ezért szimpla jó indulatból megadta nekem a jobb jegyet. Utána hozzátette, hogy a következő alkalommal lehetőleg ne bambuljak el, és figyeljek oda jobban, amire igenlően bólintottam, azonban szerintem mindketten tudtuk, hogy nehezebb eset vagyok én annál, hogy ezt betartsam.

Az óra hátralevő részét az öltözőben töltöttük, mivel Mr. Tailor jótékonyan elengedte az óra maradék negyedóráját, ezért szinte elsőkként estünk be a menzára, ki a saját dobozkájával, ki pedig azt a néhány dollárt lobogtatva, hogy remélhetőleg valami ehetőt szerezzen magának. Kipurcanva zuttyantam le a szokásossá vált helyemre, és kezdtem el rágcsálni az uborkasalátámat, ebéd gyanánt.

– Mi vagy te, nyúl? – meredt rám hatalmas szemekkel Missy, és hogy jobban belelásson a tálkámba, előrébb hajolt, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is hőkölt. – Te most komolyan salátát eszel?

– Fő az egészséges étkezés! – hadonásztam az egyik uborka cikkemmel a kezemben, majd, hogy megerősítsem az álláspontomat, be is dobtam a számba a falatot, és hangosan rágni kezdtem.

– Egészséges étkezés az, amikor az Európában lévő hallássérült nagynénikém is tisztán hallja, hogy éppen rágsz? – vonta fel a szemöldökeit, kérdő tekintettel vizslatva. Dacosan néztem vissza rá, csak azért is ugyanúgy rágva, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, ráborultunk az ebédlőasztalra.

Ami a meglepőbb volt, hogy a másik felemen ülő Olive is jóízűen felnevetett velünk. Igazából, már azt is csodáltam, hogy egyáltalán velünk ült, hiszen rengeteget beszélgetett más osztályon kívüliekkel, és főként nem arra törekedett, hogy velünk jóban legyen. Ettől függetlenül, hozzánk ült, viszont keveset láttam, és sosem hívott, hogy menjek vele beszélgetni. Ami a legszembeütközőbb a smink használata volt, amire újabban rákapott. Lényegében semmi kihívóság nem volt benne, amit művelt, mégis, ha ránéztem, nem a régi legjobb barátnőmet láttam benne, hanem egy teljesen más személyt, aki hihetetlenül megváltozott néhány hét leforgása alatt. Persze, belsőleg ugyanolyan maradt, és számomra ez volt a fontos, mégis… fura volt, na.

Éneken ismét zenét hallgattunk, ezúttal viszont Mozart életéről néztünk filmet, ugorva egyet az időben, belátván, hogy amit most veszünk, az egyedül csakis Mrs. Higginsnek volt élvezet, nekünk annál kevésbé. Rendben, ez se volt valami felemelő, hiszen németül néztük, angol felirattal (!), a végére teljesen belefájdult a fejem, hogy a feliratot is nézzem, de a képről se maradjak le.

Éljen az iskola!

01. × 03.

Íme, a harmadik rész, ami jóval hosszabb lett, mint az előző kettő. Főleg ez annak köszönhető, hogy jobban ráéreztem a történetre, szinte magától íródik :) 

Jó olvasást!

Első óra végére bátran kijelenthettem azt, hogy karácsonyra egy új kézprotézist kérnék szépen; a táblánál ácsorgó egyén nem ismert kegyelmet, egészen kicsengőig borította el az agyunkat az információáradattal. Oké, ez még rendben is lenne, viszont ahogy a végére ért, várt két percet és már törölte is lefelé, hogy helyet szorítson az újabb dolgoknak. S mikor ezt már harmadjára játszotta el a tanárnő, páran morgolódva csapták le a tollukat, és közölték, hogy majd valakiéről leírják. Éljen a kooperatív munka!

– A következőn folytatjuk – jelentette ki Howard tanárnő semleges hangon, ami nem is volt vészjósló, azonban ott hordozta magában az ujjlezsibbadás ígéretét. Feltétlenül be kellesz edzenem magamat jövő nyár végén! Habár, azt nem tudom, hogy háromhónapnyi szünet után mennyire fog jólesni, de mindegy.

Megrecsegtettem a csontjaimat, ahogy nyújtóztam egy nagyot, végül Olive megszólítására hátrafordultam a mögöttem levő padhoz, ahol az említett ült, és elhúzva a száját közölte, hogy valahol ott maradt le, mikor az osztályfőnökünk vigyázzállásba rakott minket, onnantól kezdve minden szürke és homályos neki. Megcsóválva a fejemet nyúltam a noteszemért, és tettem oda elé.

– Ú, megvan az egész? – pislogott rám a mellettem ülő, egészen világosbarna, bár inkább szőkés hajú lány, aki az utolsók között adta be a kulcsot, és úgy döntött, neki még kellenének olyan ízületek, amiket tud használni a hátralévő jó néhány évtizedben. – Lefotózhatom? – mosolyodott el szégyenlősen.

– Persze – bólintottam, ő azonnal elővette a táskájából a telefonját, nyomogatott rajta valamit, majd két hosszú lépéssel Olive padjánál termett és miután meggyőződött arról, hogy a barátnőm nem eszik embert, maga felé fordította, s kattintott egy párat. – Amúgy – ragadtam meg az alkalmat, még mielőtt elment volna a lány, és ismét csendbe burkolózott volna. – Katie vagyok – mutatkoztam be.

– Melissa – ragyogott fel az arca, és tizennégy évesekhez nem méltóan kezet ráztunk. – De nem nagyon szeretem a keresztnevemet, ezért szólítsatok csak Missynek – tette hozzá, megértően biccentettem. Olive hümmögött, nem igazán figyelt a párbeszédünkre, ami tőle szokatlan, a tolla végét rágcsálva hunyorított rá a füzetemre, hátha ki tudja venni, mit írtam le. Köztudott, hogy a macskakaparásnak nevezett írásom nem való szépségversenyre, azonban elég megalázó volt figyelni, ahogy többször is kérdezett, mit írtam ide, oda, amoda. Na, gyönyörű.

– Melyik hangszerrel felvételiztél? – érdeklődtem, félig lecsúsztam a székről, és megpaskoltam magam mellett a helyet. Missy lehuppant rá, és egy hatalmas sóhajt hallatott.

– Furulya – közölte mélabúsan, kiérdemelve az értetlen tekintetemet. – Világéletemben fuvolázni szerettem volna, de a tanárom egy embernek nem nevezhető szörny volt, és sosem engedett át másik hangszerre. Így nyűglődhettem hét évet azzal az izével – forgatta a szemeit. – És te? – A kérdés előtt először Olive-ra pillantott, nyilván megfontolva, pontosan hogyan is kérdezzen. Észrevéve, hogy a legjobb barátnőmet egyáltalán nem érdekli az ismerkedésünk, bátran egy személy felé célozta a kérdését.

– Zongora – tártam fel a homályt előtte. – Viszont csupán két éve kezdtem, mikor eldöntöttem, hogy ide szeretnék jelentkezni – vallottam meg bűnömet, miszerint nem vagyok tősgyökeres zongorista, még mielőtt belelkesült volna. Habár, az átlaghoz képest a magántanárom szerint, nagyon gyorsan tanultam, és egy két komolyabb művel is próbálkozhattam.

Egészen becsengőig beszélgettem Missyvel, és meglepően hamar találtunk közös témát a zenén kívül is. Az első öt percben nem nagyon tudtunk mihez kezdeni egymással, így inkább megmaradtunk a furulya-zongora, melyik a jobb témán belül, ámde azután a fordulattal egyben megjött a bátorságunk is, és azon kaptam magamat, hogy éppen a kedvenc filmem mellett érvelek, miért az a legjobb. Természetesen, Missynek volt ellenvetése, sőt, nem is egy, és kíméletlenül leoltotta az ízlésemet, viszont egyáltalán nem zavart. Sőt. Szórakoztatott.

Csak akkor rebbentünk szét, mikor a küszöbön megjelent Howard tanárnő, és ismét kezdődhetett a tömény halál, diktálás formájában. Pardon: ő ír, mi is megpróbáljuk ugyanezt a műveletet végrehajtani, ámde az egyik fél mindig alulmarad. S nem nehéz kitalálni, a diákság adta fel a harcot.

A napom meglepően gyorsan telt ennek ellenére: rengeteget beszélgettem az újonnan szerzett ismerősömmel, tekintettel arra, hogy Olive a második óra után már nem volt hajlandó az osztályteremben üldögélni, hanem kisuhant valamelyik felsőssel traccsolni. Rosszabb esetekben zavart volna az egész, annak ellenére, hogy megígértük egymásnak: hagyjuk a másikat levegőhöz jutni; így viszont, hogy lehetőségem akadt egy másik barátot szerezni, valahol lelkiekben nyugodt voltam. Vagy csak a kezem gumis, és elértem anya nyugtatókészletéhez.

Az osztálytársam is egyre zajosabbak lettek, néhányan egymásra találtak, azon kívül, hogy már ismerték néhányukat iskolán kívül. Az osztály hét fiúja egyértelműen elkülönült egy hármas és egy négyes csoportra, mondjuk, beszélgettek a másikkal, gondolom egy „tartsunk össze a tyúkólban” elvet követve, ámde a határ közöttük eléggé éles volt. Hamar megalakult az osztályunk csitri bandája is, akik nem riadtak vissza tizennégy évesen a műkörömtől és szemfestéktől, a többiek meg csak úgy lézengtek.

Ebédszünetnél az osztály nagy része egy asztalhoz vetődött le, egyedül a csitri banda, élükön a csitri duóval masírozott oda más évfolyamok hasonszőrű egyéneihez, nyilván, hogy egyesítsék erőiket, és a természetes lányokat szekírozzák év végéig. Ne felejtsek el majd zsákot húzni a fejemre!

– Úgy imádom, hogy az iskolában sosincs jelen a klikkesedés – szólalt meg mellettem szarkazmussal teli, álmatag hangon Missy, én pedig hangosan felröhögtem. Olive a másik oldalamon égnek emelve a szemeit harapott bele a szendvicsébe, amit az előbb vett az iskolamenzán. Úgy látszik, a humoromnak meglett a párja, amit a legjobb barátnőm ki nem állhatott. De éljen az irónia!

– Ne is mondd – pillantottam rá, miközben felszúrtam a villámra a csupasz kígyónak kinéző tésztámat, vetettem rá egy bizalmatlan pislantást, majd megállapítva, hogy „egyszer élek, egyszer a menzák tesznek el láb alól”, a számba lapátoltam. Kukorica íze volt.

– Milyen? – bökött Missy az ebédem felé egy csalafinta vigyorral, látva az „élvezet teljes” grimaszomat és az ingeremet, hogy visszaköpjem a tányérba, de! Javamra legyen írva, hősiesen leküzdöttem a falatot, a nélkül, hogy utat adtam volna a gyomromban éledező rókáknak. Fintorogva toltam magamtól el a tálcát.

– Mintha a Pearl Harbor idejéből ránk maradt kamrából főzték volna ki a sonkát, aminek menthetetlenül kukorica íze van – rázkódtam meg. – Legközelebb batyus megoldás lesz, tanulni jöttem ide, nem megmérgezni magam.

Az órarendünk szerint ebéd után még két óránk volt: egy testnevelés és egy angol. Mázlinkra, még nem kellett átöltöznünk, tekintettel arra, hogy az egyenpólóinkat még meg sem rendelték, inkább a tanár festette elénk a horrort: felmérések sorozatát. Alsóbb tagozatokban is utáltam futkorászni a nagy semmiért, meg méterre szelni át a levegőt, távolugrás címén, és úgy látszik, ez még egy zenetagozatos gimnáziumban is kíván kísérteni. Remek!

Angolon már kevésbé volt szerencsénk: a tanárnő egyike azoknak a karból, akik nagyon fontosnak tartják a saját tantárgyukat, és tulajdonképpen, fel se eszmélsz, már van egy plusz tagozatod az eredeti mellé. Eleinte kedvesen végigkérdezgetett minket, honnan és merről jöttünk, felmérve a terepet, ki mennyire sötét irodalomból, valamint nyelvtanból, majd miután fejben elkészült a statisztikája, elkezdte leadni az anyagot. Első napon. Könyv nélkül. A tiltakozás ellenére.

Kicsengetéskor komplett zombiként vonultam ki a teremből, annyira lefárasztotta az agyamat a sok évszám, amit mindössze öt perc alatt sorolt el, teljesen követhetetlenül. Utána hozzátette, hogy aki át akar menni a negyedéves vizsgán, az lesz szíves megtanulni, különben 60%-nál jobbra ne számítson semelyikünk. Az most mi már, hogy harminc retek évszámon, és hozzá kapcsolódó jeles irodalmi eseményeken alapszik a jegyem? Már az első napon? Mi ez a töménytelen stressz?

Mivel Olive úgy döntött, még egy cseppet marad az iskolában, Missy pedig teljesen az ellentétes irányban lakott, egyedül bandukoltam ki a kerékpáromhoz, aminek a lakatjával jó pár percig elszöszmötöltem, végül a sikert követően kitoltam a járdára, és miután meggyőződtem arról, hogy az égiek biztonságát se veszélyeztetem, felpattantam rá, és hazatekertem (váratlan fordulatok sora).

Otthon kedvem szerint hajíthattam le a táskámat a szobám egyik sarkába – anya nem volt otthon, amúgy berontott volna, hogy ne bontsam le a házat remélhetőleg –, magamhoz ragadtam a laptopomat, amit tizenharmadik születésnapomra kaptam még anno aputól (túl nagy a lelkiismeret-furdalása, hogy négy év után búcsút mondott nekünk, és máshol éli az életét). Bekapcsolás után néhány percig töltött a rendszer, aztán belépve a közösségi oldalra meglepetten láttam, hogy gyakorlatilag felrobbant az egész adatlapom: jelölések tömkelege, értesítések százai, üzenetek sora és a többi.

Először az osztályunknak létrehozott csoportot szemléltem meg, amiben már fent volt a Missy által lefotózott jegyzetem (remek, mindenki megcsodálhatta a műalkotásomat), az, hogy holnap az ebédlőben tábortüzet szerveznek a tankönyveinkből, és mellé a „High way to hell”-t fogják énekelni. A homlokomra csapva röhögtem fel, és a tagok rendes megszemlélése után jelölgettem vissza az osztálytársaimat, válaszoltam pár volt osztálytársam levelére, részletes tájékoztatást adva az új sulimról, és közben figyeltem, mit ténykednek a többiek.

Többek között azt is meg lehetett tudni, ki milyen típusú zenéket hallgat szívesen, mennyire várható, hogy az iskola egyik kitűnő tagja lesz, és melyikünk a visszahúzódóbb. Sajnos-nem sajnos, én az utóbbiba tartoztam: néhány fénykép fent terjengett rólam, már amennyit felpakoltam az egy éve megtörténő regisztrációm óta, ámde igyekeztem szolidan megtartani a személyes információkat magamról. S nem osztogattam meg olyanokat például, hogy „a gitárom megint elhangolódott”. Hozzászólás alá: „bocs, én voltam”. Értelmes.

Hitetlenül rázva a fejemet kapcsoltam ki a szerkentyűt, miután meguntam az agypusztítóbbnál agypusztítóbb bejegyzések sorozatát, valamint, anya hazaérkezett, ami egyet jelentett a vacsorával. Én pedig, mint lelkes tinédzser, a gyomrom helyén konténer van, ami csak kajára vár, a brutális menzás kaja kivételével.

Annyi biztos, hogy nem fogok unatkozni az osztályomban: eseményekkel teli négy év vár ránk. 

01. × 02.

Íme, itt a következő rész. :) Jó olvasást!

Elismerem, a buli nem volt valami nagy szám: lényegében abból telt ki, hogy a számunkra ismeretlen diákok a másikat szívatták, még mielőtt elkezdett volna énekelni, bemondta az adott illető nevét, majd a hozzá a dal címét. Így eshetett meg, hogy az egyik srácnak valamelyik lány az „It’s okay to be gay” számot intézte, amiből óriási vita kerekedett ki, egészen odáig, hogy a lány már dallamra énekelve mondta el a magáét, ami ezek szerint, egész nyáron fogalmazódott benne.

Az a másik, hogy az osztályunkat sikerült összependeríteni, viszont az Isten se vehetett volna rá minket, hogy egymáshoz szóljunk. Úgy vettem észre, sokan már iskola előtt is barátok voltak, mint én Olive-val, aki pedig lelkesen igyekezett másokkal kontaktust teremteni, ők főként egymással beszélgettek, a többiekkel valahogy nem sikerült a társalgás. Valamint, az se segített rá a helyzetre, hogy női többség volt, ezért többek megvetően mérték végig a választékot, és egy öntelt fejjel megállapíthatták magukban, hogy bizony-bizony, lesz egy vékony menő társaság. Csak tudnám, minek az a húsztonnányi festék az arcukra. Könyörgöm, tizennégy évesek vagyunk! Oké, visszatérve a témához: a fiúk meg tökéletesen elvoltak maguk között, szinte azonnal megtalálták a hangot, alig telt el öt perc, már tízes skálán osztályozták a színpadon ténfergő csajokat. Bunkók.

Úgy vélem, ezek szerint tökéletesen megállapítható az a tény, miért akartam olyan lelkesen hazafelé menni. Rendben, az egy dolog, hogy egyes etikettek szerint buliból este kilenc előtt lelépni bénaságnak számít, azonban a kólás poharam szemlélésén kívül nem nagyon tudtam mit csinálni. Egyszer megpróbáltam a velem mellett ülővel beszélgetést kezdeményezni, ámde laza két szóval letudta az én komoly kérdésemet („hogy tetszik eddig a buli?”), és esze ágában nem volt tovább folytatni. A másik oldalamon ülő Olive pedig egy másodikos fiút sasolt a szomszédos asztalnál. Új áldozat. Szegény.

*

Hajnali hétkor nem tudom, melyiket szidtam jobban: a fűtést, ami annak ellenére bekapcsolt, hogy dög meleg volt odakint, és egyszerűen meg lehetett fulladni, vagy az éjjeli szekrényemen vergődő vekkeremet, ami gyalázatosan emlékeztetett arra, hogy ma reggel bizony ismét újra kezdődik a kilenc hónapos reggeli nyűglődések sora, mikor legalábbis egy élőhalottban több élet van, mint bennem.

Az elmúlt egy hétben, mármint a bulitól számított időben, állandóan a városban levő papírírószereket jártam, egyedül, biciklivel, ugyanis Olive annyira belelkesült, hogy ki se akart mozdulni a szobájából, állandóan a gép előtt ült, és felsőbb évesekkel beszélgetett. Az egyik lánynak például kamerán keresztül lelkesen mutogatta az újonnan szerzett felsőit, amikkel feltett szándéka volt az iskolában vonulni, egészen addig, míg az ki nem ábrándította, hogy iskolán belül kötelező az egyenruha hordása.

Nos, igen. Egyenruha. A legtöbbeknek a skótkockás szoknya jut először eszükbe, szandállal és térdzoknival, majd egy ízléshiányos stylist, aki képes volt ezt összehozni egy képre. Szerencsére, nekünk csak egy iskola emblémájával ellátott pulóvert kellett hordanunk, ami nemcsak kívülről néz ki úgy, hogy a hőtől fogsz benne meghalni, hanem tényleg ilyen célt szolgál. Mikor bent jártam, hogy átvegyem hivatalosan a ruhát, fel kellett próbálnom, hogy egyezik-e a méret, és körülbelül addig az öt percig, ameddig rajtam volt, azt hittem, hőgutában halok meg. De most komolyan: ki az ég varr bele egy szerencsétlen kötött pulcsiba szaharai hőmérsékletet?

Ezek mellett, otthon folyamatosan anya szolgálataira álltam, kezdve a főzéstől, egészen a vécépucolásig, amit kifejezetten gyűlölök (még a baziliszkuszos történetem se hatotta meg a Harry Potterből), tehát, nem lehetett azt mondani, hogy eseménytelenül teltek el a napjaim. Azt leszámítva, persze, hogy Olive színét egy másodpercig se láttam a birodalmán kívül, annyira belepistult a közösségi oldalba, mások adatlapjaiba, és a képek tetszikelésébe, mivel határozottan így akart bevágódni a többieknél. Hm. Logika, Olive szint.

Álmosan dörzsöltem meg a szemeimet, ültem fel az ágyamban, majd a filmbeli lányokat megszégyenítő módon libbentem fel, majd ki a fürdőbe, hogy a reggeli mutáns énemből valami ember kinézetűt faragjak. Sok sikert, Katie!

Egy gyors, frissítő zuhany után belebújtam a koptatott farmerembe (sokakkal ellentétben nem így vettem, hanem az idők tették ilyenné), egy vékony atlétába, aminek az alját „ultramenően” betűrtem a nadrágom alá, úgy vettem fel a pulóvert, ami addig egy vállfára akasztva az ajtóm kilincsén volt, hátha jön az éjjeli manó és átalakítja valami kevésbé… olyanná. Mármint, értitek.

Öltözködés után még gyorsan bekanalaztam egy joghurtot a konyhában, reggeli gyanánt, majd az oldaltáskámat magamhoz véve, amibe még előző este bepakoltam a fontosabb holmimat, írtam egy cetlit anyának, hogy nem megszöktem, hanem iskolába mentem, az előszobából nyíló ajtón át távoztam a garázsunkba, ahol a kerékpáromat tároltuk anya kocsijával egyetemben. Behajítottam a táskám a kosárba a lakatommal együtt, majd a kapu kinyitása után kitoltam a csodajárgányt. A feljárónkon, legnagyobb meglepetésemre, Olive állt, aki idegesen meredt le a pulóverére, csak a zajra nézett fel rám.

– Égessük el, könyörgöm, égessük el! – mutatott szenvedő arccal a ruhadarabra, aztán kikerekedett szemekkel a járműmre bökött. – Ez meg mégis micsoda?

– Olive, bemutatom neked a tizenkilencedik század legnagyobb találmányát: a biciklit – jelentettem ki, végigmutatva rajta. A barátnőm megforgatta a szemeit, ezzel egy időben legyintett egyet, és kérdezés nélkül az enyém mellé rakta a táskáját. Addig jótékonyan megfogta a kormányánál, míg becsuktam magam mögött a garázsajtót, és zsebre nem vágtam a kulcscsomómat, majd ismét átvettem tőle, megköszöntem és magam mellett tolva indultam el vele.

Egész úton az újonnan szerzett barátairól áradozott, hogy mennyire kedvesek és segítőkészek, egy halom olyan dolgot tudott már, amit én nem. Például, hogy negyedévente lesznek vizsgáink az alap tantárgyakból (történelem, angol és matematika), illetve, egyetlenegy énektanár van az egész iskolában csupán, aki állandóan keveri a neveket. Ezen kívül, kínosan jól tudta az összes osztálytársunk nevét, mikor született és hol, melyik iskolába járt, és a többi. Komolyan, legközelebb nem a Netten fogok böngészni valami után, hanem egyszerűen megkérdezem Olive-ot. Túlságosan is tisztában van dolgokkal, amelyek miatt többen megkérdőjelezik, hogy tényleg tizennégy éves-e. Hát, igen. Legtöbbször úgy viselkedik, mint aki jóval több a saját életkoránál, és rengetegen döbbennek le, mikor mondja, hogy ő még most csak tizennégy éves.

Egyszer megálltunk az egyik látványpékségnél, ahol Olive vett magának tízórait, mondván, hogy elfelejtett csomagolni magának, a maradék utat csendben tettük meg, egészen az iskoláig, ahol Olive kikapta a táskáját a kosárból, és egy „később találkozunk” kiáltással faképnél hagyott. Óriási, bagoly szemekkel meredtem utána, hitetlenül megcsóváltam a fejemet, a biciklimet lelakatoltam a tárolóban, majd felkaptam a batyumat, és beslattyogtam a kapun. A hatalmas aulában, amely most tömve volt diákokkal, egy nagy tábla volt, rajta egy papírral, amire ki volt nyomtatva, melyik osztály hányas tantermet tudhatta magáénak.

Vettem egy mély lélegzetet, igyekeztem a tömeget kikerülve az emelet felé csörtetni, azonban többször is elállták az utamat (könyörgöm, nyolcvan diák jár ide, hogy a manóba csinálják ezt?), és párszor csak úgy sikerült mellettük elvergődnöm, hogy belekönyököltem az oldalukba. Fő a jó első benyomás… azt hiszem, én leszek Könyök Kate, azaz simán csak KK.

Fent szerencsére csak páran lézengtek, a tanteremben szintén. Elmotyogtam egy halk „sziasztok”-féle köszönést, majd a számomra szimpatikus, egyszemélyes padba bezuhantam, és a szütyőm felé nyúltam, hogy kivegyem belőle a noteszemet, és a tolltartómat. Éljen az eminens tanuló kinézet! Vagy sem.

Egyre közelebb a becsengőhöz, többiek is szépen, lassacskán megérkeztek. Olive az utolsók között zuhant be a terembe, közvetlenül egy fiatal nő előtt, aki, mint később kiderült, az osztályfőnökünk volt. Amint megszólalt a csengő, intett, hogy mindenki lesz szíves felállni, aminek mi automatikusan engedelmeskedtünk (volt valami benne, ami azt sugallta, jobb vele nem packázni), elhangzott a himnusz az iskolarádióból recsegve, utána pedig az igazgató szólt hozzánk néhány szót, köszöntve az új és régi diákokat. A végén hivatalosan is megnyitotta az új tanévet, aminek örültünk is, meg nem is: egyrészt, végre leülhettünk, mivel lelkiismeretesen végig kellett ácsorognunk az egészet, másrészt… mégis melyik diák várja a sulit? Most komolyan.

Alecia Howard nemcsak kemény nőnek tűnt, hanem az is volt: fiatalossága ellenére könnyedén fenntartotta a fegyelmet, és szigorú hangon üdvözölt minket, majd névsorolvasást tartott. Miután ezzel végeztünk, a tábla felé fordult egy darab krétával a kezében, és szó nélkül elkezdte felírni a tanév menetrendjét, egy fecniről nézve.

Összeráncolt szemöldökkel néztem a tanárnő hátára, végignéztem az új osztálytársaimon, akik hasonlóan bámulták szintén őt, majd visszafordultam, a noteszemért nyúltam, tollat ragadtam és kelletlenül jegyzetelni kezdtem, mondván, hogy ez egyszer majd aranyat ér. Na, persze.

Egy cseppet furán éreztem magamban az új közegben. Még mindig nem ment ki a fejemből az a jelenet, mikor ott ültünk egymás mellett egy kerek asztalnál abban a bárban, és gyakorlatilag, a helyett, hogy kihasználtuk volna a lehetőséget az ismerkedésre, mindenki elkülönülve beszélgetett a másikkal, eszükben sem volt, hogy valami csoportos dolgot alakítsanak ki. Mindenki teljesen ismeretlen volt számomra, mégis, egy cseppnyi izgalom nélkül léptem át az iskola küszöbét, és igazodtam el valamennyire, habár, egy bizonyos gyomorgörcs még mindig jelen volt.

Ismét felnéztem a táblára, amire most már a tanáraink névsora volt felfirkantva, és a nevek mellé oda volt írva, ki milyen tantárgyat tanít. Lapoztam egyet a tollat tartó mutatóujjammal, s fél szemmel lesve irkáltam tovább, majd ingerülten satíroztam le az egyik betűt, mikor rájöttem, hogy az egyik tanár vezetéknevét elrontottam, jobban mondva, egy betűvel megtoldottam.

Menni fog ez!

01. × 01.

Nos, kezdetét vette ez a történet is. :) Az eleje még egy cseppet döcögős lesz, viszont, ahogy egyre haladunk majd előre az időben, úgy válik majd folyamatossá :)
Jó olvasást!

Azok a történetek a legszebbek, mikor két legjobb barát még pici korában találnak egymásra. Akkor az a legnagyobb dolog, hogyha megengedni a másiknak a játékkészletéhez való belépést, vagy éppen egy kis időre kölcsönadja azt, ami a barátjának megtetszett. Utána cseperednek pár évet, megkezdik az iskolát, ahol másokkal ismerkednek meg, és talán össze is vesznek egymással, mondván, hogy mással foglalkozik, miközben ők már a pelenkába rakott anyagot együtt nézték, s ezek után képes elhanyagolni. Végül, túlteszik magukat a tragédián, ismét örök barátságot fogadnak, felesküdnek arra, hogy mindig ott lesznek egymásnak, jóban-rosszban, egészségben és betegségben (nem ám házassági szerződést kötnek, félreértés ne essék). Ott van az elmaradhatatlan papás-mamás játék, eljátszani azt, milyen lesz a jövőbeli esküvő, elcsórják az anyukájuk sminkjét és össze-vissza kenik magukat a szülők legnagyobb örömére. De, mégis, a legnagyobb balhéban is, kiállnak egymás mellett, mert ez a legjobb barátok dolga.

Így kezdődött a mi barátságunk Olive-val is. Igen ám. Gyönyörű a legjobb barátság, örök barátnőség, egyéb kutyafüle. Főleg, hogyha eme titulust viselő személy feltett szándéka megölni téged, mégpedig most azonnal.

– Jaj, Kate, ne csináld már! Ez egy iskolanyitó buli, még a nyári szünetben – tárta szét a karját értetlenül, arcáról sütött a teljes értetlenség, amely szerint egyáltalán nem fogta fel, miért ellenkezek már vagy öt perce, még a gondolatot is elutasítva. Habár, ezzel nem volt egyedül, én se tudtam a konkrét okot, hogy miért nem akarok elmenni. – Lehetőségünk van találkozni az új osztálytársainkkal és a felsőbb évfolyamosokkal – tette hozzá, remélve, hogy meg tud győzni.

– Nem – szólaltam meg újra, összefont karokkal a mellkasom előtt, közvetlenül a szekrényem előtt ácsorogva. Az agyam hevesen kattogott, hátha talál valami kibúvót. Istenem, miért nem ilyenkor nyit be anya egy felmosó vödörrel a kezében, hogy a terasz tiszta mocsok és fel kéne mosni? Miért? – Nincs mit felvennem – próbáltam rá hatni valamilyen lányos indokkal, remélve, hogy meghatja.

Olive kérdően felvonta szemöldökeit, lemondóan sóhajtottam. Oké, rendben, ezt még én se vettem volna be. Már csak azért se, mert a vak is megmondhatta volna, hogy pont az öltözködésem az, amin nem sokat vacakolok. Túlságosan nem érdekelt mások véleménye, elvárása, a saját érzékem szerint öltözködtem, amit a hatalmas divatérzékkel ellátott barátnőm kénytelen volt elfogadni. Többször is igyekezett rám hatni, és órákig tartó vásárlási túrákra hordani, viszont idáig nem volt túl szerencsés akciósorozata.

Ott volt még esetleg az aduász, hogy anya úgyse engedné meg, viszont mind a ketten tudtuk, hogy ő lenne hármunk közül a leglelkesebb, hogyha végre kihúznám a lábamat végre itthonról. Éppen ezért megadóan sóhajtottam, és kinyögtem nagy nehezen egy igent, aminek hatására Olive valósággal a nyakamba ugrott, félretolt, és ciccegve elmerült a szekrényem tartalmában. Remek. Megkérdezni ki fogja, hogy esetleg belenézhet-e? Habár… egyszer egy bújócska alkalmával szintén kérdezés nélkül vetődött be ide, és félóra múlva találtunk csak rá, tehát… azt hiszem, kezdem megszokni.

– Mégis mi az eget művelsz? – érdeklődtem behajolva mellé, és figyeltem, ahogy a kedvenc, agyonviselt pólómat méregeti kritikus szemekkel, közli, hogy szemétdombra való, majd elhajította. Na, köszönöm szépen. Felvenni, visszahajtogatni, és a helyére rakni ki fogja? Én (persze).

– Megyek Narniába, mégis mit gondolsz? – sandított rám a szeme sarkából. – Nem mehetsz mackónadrágban egy bulira, könyörgöm! – háborgott, miközben hozzám vágott egy alig viselt farmert. Hm. Nem is tudtam, hogy van egy élénkszürke nadrágom. – Már csak egy felső kell – mormogott magában.

– Pedig melltartóban akartam elmenni – húztam el a számat. Olive tekintete felém villant, körülbelül hat bérgyilkos ölési vágyát magában hordozva. Azt az egyet kifelejtettem a meséből, hogy a barátnőm a stílusérzékemnél egy dolgot utál a legjobban: a humorérzékemet. Szerintem volt, szerinte nem.

Hosszas keresgélés után az arcomnak csapódott egy ujjatlan póló, betolt a fürdőszobába, hogy öltözzek át, végül egy „anyukádat én meggyőzöm, hogy erre van szükséged” kijelentéssel magamra hagyott. Még annyit se tudtam mondani neki, hogy sok sikert hozzá, mert lehetetlen küldetésbe kezd. Azonban! Ezek szerint bízik magában, és a képességeiben.

Többen is mondták már, hogy ha nem látnának minket együtt, nagy valószínűséggel nem tudnának minket elképzelni legjobb barátnőkként, annyira ég és föld voltunk. Valójában, sokszor belegondolva, én se tudtam. A különböző természetünkhöz képest pedig rengeteg közös témánk volt, ez tény. Rengetegszer fecsegtünk órákig a semmiről, azon is összeszólalkozva, mert mint mindig, a véleményünk még azon se egyezett. Mert miért is passzolt volna egymáshoz?

Talán egyben egyeztünk meg mindvégig, amióta ismertük egymást: a zene szeretete. Mindketten imádtunk énekelni, és a szüleink ezt látva beírattak minket egy külön működő zeneiskolába, ahol kedvünk szerint választottunk egy hangszert, valamint e mellett jártunk szolfézsra. Ezért, mikor elérkezett az az időszak, s döntenünk kellett, hova szeretnénk továbbmenni, ösztönösen jelöltük be a városban lévő egyetlen zeneművészeti iskolát első helyre. Emlékszem, még azon is összevesztünk, hogy kié volt előbb az ötlet, végül belenyugodtunk abba, hogy továbbra is osztálytársak leszünk, és nem hinnénk, hogy marakodással kéne kezdeni. Ez volt a második dolog, amiben egyet értettünk.

Vigyorogva csóváltam meg a fejemet, visszagondolva az ominózus pillanatra, mikor erre rádöbbentünk és inkább kibékültünk.

Gyorsan öltöztem át, még mielőtt Olive betrappolt volna hozzám, és kezelésbe vett volna (tuti, hogy egy menyasszonyi konttyal távoztam volna a fejem tetején), megszabadultam a hajamban levő hajgumitól, az ujjaimmal végigszántottam a neves oroszlánsörényemet, s kitrappoltam a helyiségből. A szobám felé menet még hallottam Olive heves magyarázkodását arról, hogy mint frissen avatott tinédzser, szükségem van a tombolásra, hogy iskola előtt kiereszthessem a gőzt. Gyakorlatilag egy elmebajosnak állított be. Na, köszönöm szépen.

*

Egészen meglepődtem, mikor a barátnőmmel az oldalamon beléptem a szórakozóhelyre. Valami olyasmit vártam, mint a filmekben, ahol dübörögve üvölt a zene, mindenki táncol mindenkivel, és éppen literszámra vedelik az alkoholt. Erre, volt egy kisebb színpad szerűség középen a nagy helyiségben, amelyet teljes erőből megvilágítottak, és körülötte ott volt teljes homályban négy hatalmas kerek asztal (lovagjai). Székek voltak melléjük helyezve, pontosan annyi, amennyi fő járt egy-egy osztályban. Még csak néhány ember lézengett ott, egy magas fiú a mikrofonállványt szerelte össze, míg a társa a hangfalat bütykölte.

Egy hosszú, vörös hajú, igencsak kirittyentett külsejű lány sietett elénk, kezében egy notesszel és egy tollal. Megrökönyödtem, hogy fenntartás nélkül először engem ölelt meg, majd Olive-hoz fordult, és őt is részesítette egy csontropogtatóban.

– A gólyák asztala arra van – bökött az egyik távolabbi asztalra, amin egy kártya díszelgett, rajta a „kezdő évfolyam” felirattal. Á, dehogy volt feltűnő. – A neveket kérném szépen.

– Olive Johnson és Kate Summers – válaszolt helyettem is Olive, aki láthatólag teljesen fellelkesült a lány közvetlenségétől. Vagy csak a bárszerűség gyakorolt rá valami fura hatást, amiért így kezdett el viselkedni. Hm. Meg kell majd vizsgálnom a levegőjét, nem-e csempésztek bele túl sok oxigént.

– Remek, kipipáltalak titeket – húzott két vonalat a füzetébe. – Amúgy Stella vagyok, tizenegyedikes, igazán örülök, hogy eljöttetek. Addig, míg meg nem érkeznek a többiek, tartok nektek egy kis eligazítást. – A srác, amelyik a mikrofonnál ügyködött, felnézett és közölte, hogy azért hagyjon minket életbe. Stella valami durva jelzővel illette, miszerint tudja hova menjen, és vidáman mosolyogva fordult vissza felénk. – Minden évben, közvetlenül az iskolakezdés előtti héten tartunk egy kis összejövetelt, és mivel művészetisek vagyunk, feldobjuk egy kis énekléssel. Többen is rendszeresen írnak dalokat, amiket bemutatnak mindenki kedvenc énektanárának, ezeket például itt lehetséges bemutatni, persze, szórakoztatás céljából. Ugyanezt lejátsszuk év végén is, akkor már ti is részt vehettek ezen. Meg, igazából, az iskolában nem sok lehetőségünk van együtt lenni, ezért szervezzük ezeket. Lesznek még különféle bálok is, azonban, az igazgató ezeket csak úgy engedélyezte, hogy cserébe lemondtuk a gólyabálokat – magyarázta, a tolla végével a noteszét ütögetve, és láttuk rajta, hogy ez a tény bosszantja. Mellettem Olive megértően bólogatott. Én meg csak bámultam. És lélegeztem. És éltem. Gondoltam, szólok róla. – Viszont, az iskolarádióban ezek rendszeresen ki vannak hirdetve, és mindenféleképpen fogtok értesülni róla. Legalábbis, ameddig én vagyok a rendezvényfelelős a diáktanácsban – jelentette ki morcosan.

– Ú, ez nagyon jó! – csillantak meg Olive szemei. – Imádom az ilyeneket!

Stella elégedetten mosolyodott el a lány lelkesedése hallatán: – A díszítésre, és ezekre is lehet jelentkezni, ami nyitva áll a most érkezők előtt is. Sajnos, iskolában posztokat csak második évtől kezdve lehet betölteni, mondván, hogy addigra a diák már megszokja az egészet. Én meg annyit mondok nektek: ebbe soha nem lehet belerázódni.

– Biztató – szólaltam meg először az ittlétem alatt, kivívva Stella bólintását. Na, jé.

– Azonban, biztos leszek benne, hogy mindent el fog nektek mondani az osztályfőnökötök az első napon. A programterv már előtte egy nappal megvan – nézett le a noteszére. – Mindenesetre, foglaljatok helyet, a büfé hátul van, ha esetleg megszomjaznátok – mutatott abba az irányba, amerre vélni lehetett a falatozó helyét, és visszatért a két sráchoz, lelkesen magyarázva.

– Már most szeretek ebbe az iskolába járni – jelentette ki Olive hatalmas szemekkel, nagy lendülettel belém karolt, és az osztályunknak kijelölt asztal felé kezdett el húzni. Az nem gond, hogy vagy kétszer akartam elesni a levegőben. Dehogy.

Mindenesetre, azt hiszem, megkezdődött a gimnáziumos korszakom.

Bevezetés

Öt év.

Ennyi idő szinte bármire elég. Csalódásokat élni át, boldogságot okozni magunknak vagy éppen másoknak, célokat érni el, álmokat alapítani, tovább küzdeni vagy éppen feladni. Az ember el sem mondhatja visszatekintve, pontosan melyik volt az a pillanat, ami végérvényesen megváltoztatta, komoly mérföldkő volt az életében. Emlékként csak elmosódott homály az egész.

Katie most kezdi a gimnáziumot: nemrég lépett a kamaszok sorába, amely meglehetősen gondokkal teli. Mégis, ki nem kezelné kész tragédiaként a valóságos pattanás sereget a homlokán, a temérdek sok tanulnivalót vagy éppen egy pulóvert, amit állandóan hordania kell, viszont ha már ránéz, hőgutát kap?

Tizennégy évesen meglehetősen egyszerűnek látjuk a világot: népek tömkelege, akik naponta felkelnek, elindulnak munkába, majd azt valahogy túlélve hazaevickélnek, és magukra veszik az otthon terheit. Nem észleljük a mögötte lapuló felelősségtudatot, érzelemkavalkádot, azt, hogy néha nem törhetünk ki hisztériás rohamban, mert nem tetszik valami.

De vajon mi lesz ezzel a nézettel egy év múlva?

Vagy kettő?
Esetleg öt?

Mit él át egy tinédzser ennyi időtartam alatt? Változik valamit a szemlélete, esetleg marad ugyanolyan, amilyen volt?

Five years

Öt év