Ééés összehoztam! :D Hat oldal lett a wordben, hosszabb az előzőeknél, és remélem, nem ez lesz az utolsó, amikor ilyenekkel állok elő:D
Olala.
Jó olvasást!:)
U.i.: Mint láthatjátok, fent létrehoztam egy menüt, amiben fel vannak sorolva a részek, és hozzá linket is adtam, valamint egy mondatban összefoglaltam az adott "évad" lényegét. Ezt mind az öttel meg fogom tenni, hogy valamennyivel könnyebb legyen eligazodni rajta. Nekem is könnyebbség, ha majd vissza kell keresni. Eh.:D
Maga a tényleges kirándulás
remekül kezdődött: a buszsofőr elvétette az egyik kereszteződést, jobban mondva
összekeverte a jobb és a bal kezét, ezért nemhogy közeledtünk, hanem egyenesen
távolodtunk a szállástól. Erre akkor jöttünk rá, mikor elhagytuk a város végét
jelző táblát körülbelül félóra múlva, és gyakorlatilag a legelésző teheneken
kívül semmi más látnivaló nem tárult a szemünk elé. A vezető pipacsvörös fejjel
állt meg az útpadkán, noha nem azért, mert ennyire felbőszítette volna a saját
ügyetlensége, hanem Howard tanárnő állt neki feljebb, miszerint csúszásban
vagyunk, ami a látszólagos késésfóbiájának nem igazán tett jót.
– Elnézést – intett hátulról
Will, magára vonva a figyelmet. Aki esetleg még nem vette elő a dugi kóláját és
pattogatott kukoricáját, valamint a 3D-s szemüvegét, annak nem volt késő. Eleve
mozis helyzetben éreztük magunkat, mivel a két felnőtt szappanoperákat
megszégyenítő módon marták egymást, ráadásul az egész helyzet murisnak
számított. Ugyan, ki akar büdös festményeket először közelről, majd távolról
bámulni? – Nem akarok ünneprontó lenni, de az oldalsó csomagtartó ajtó nyitva
van – közölte a hírt, aminek hallatán az elöl levő kettősnek kikerekedtek a
szemeik, és egymást félrelökdösve rohantak le a szűk lépcsőn.
Még mielőtt követhettük volna
őket, az osztályfőnökünk visszahajolt annyi időre, hogyha valamelyikünk le mer
szállni és el mer kóricálni, vegye biztosra, hogy a következő hetet más
iskolában fogja kezdeni. Hülye fejet vágva néztünk össze Missyvel, majd
sandítottunk a hasonlóan néző Olive-val és a fejünket csóválva temettük a
tenyerünkbe a fejünket. A többiek izgatottan duruzsoltak az események hatására,
azt hiszem, ilyen élménybeszámolója egyetlen osztálynak nem lesz.
Alig öt perc múlva győzedelmes
arckifejezéssel tértek vissza, ami egyet jelentett azzal, hogy mindenkinek a
csomagja megvan, és nem kell visszafele rátapadni az ablakokra, hátha rálelünk
a szökevény bőröndre. A tanárnő zilált haját megigazgatva ült vissza a helyére,
és adta ki az utasítást, hogy forduljunk vissza, hátha sikerül még az eredeti
programból valamennyit megmenteni. Igen ám, azonban alighogy elindult a busz,
egy visszakanyarodás után egyetlen döccenést éreztünk, majd valaki felkiáltott,
hogy az árok felé hasonló gumi gurul, körülbelül olyan, mint amilyennek
alattunk kéne lenni.
Ekkor szabadult el a valóságos
pokol: a fiúk röhögve nézték az ablakon keresztül, ahogy ismét leállítja a
sofőr a motort az első ajtó kinyitása után, és gepárdokat megszégyenítő módon
rohant le ismét, majd a hangos szitkozódást hallván szinte biztosra lehetett
menni, hogy innen már csak a saját lábunkon fogunk távozni. A férfi idegbetegen
nyúlt a telefonja után, nem sokkal később eszeveszett hadarásba kezdett, hozzá pedig
hevesen gesztikulált. A lányok némelyike
Howard tanárnő figyelmeztetése ellenére lerohant és valahogy felszenvedték a
kereket a földről, majd betámasztották a jármű oldalára, a csitri szakasz
jajveszékelt, a maradék, többek között én is, meg csak bámult, és valószínűleg
azon gondolkozott, honnan szalasztották ezt a szerencsétlen tragacsot, amit
elméletileg pillanatragasztó tarthat csupán össze.
– Mindenki, leszállás! – intett
az osztályfőnök, mi pedig valóságos csordaként tömörültünk össze nemsokára a
busznál a fűben, és néztük a szemünk elé táruló látvány: a semmit. De tényleg.
Az ember el se hinné, hogy Amerika egyik legnépesebb helyszínén még van olyan,
hogy puszta és legelő, a levegőben meg érezni a tehenek által kieresztett
galambokat. Hm. Igazi tanyasi illatok. – Remélem, hoztatok hálózsákot, mivel
elképzelhető, hogy itt fogunk aludni – jelentette be Howard, amit általános
zúgolódás követett.
– Én nem fogok a tehénlepényen aludni!
– rikácsolta a divatosztag fő vezére, indulatosan dobbantott egyet, a karjait a
mellkasa előtt összefonta.
– Akkor majd alszol mellette –
vigyorgott rá Finn, kiváltva a szőkeségből (én is szőke vagyok, de azért…) egy
hangos sikoltást, ami inkább már károgásba ment át, és sértődötten fordult oda
a barátnőihez.
A sofőr nem kecsegtetett túl jó
fejleményekkel; a szerelő, akit ismert, éppen valamelyik másik lerobbant
autónál ténykedett, az autómentő pedig dugóba került, és nemigen volt rá
remény, hogy egyhamar odaér, tehát órák kérdése volt csupán az egész, míg
egyáltalán meg tudják állapítani, mi is lett a csodajárgányunkkal. A szerelés
már más lapra tartozik, hogy az mennyi időbe fog telni.
Valaki felvetette, hogy miért nem
gyalogolunk vissza a városba, azonban egyből lehurrogták, miszerint mire
beérnek, a lábuk körülbelül térdig le fog kopni, arról nem is beszélve, hogy a
környezet idegen, azt se tudjuk, merre kell menni. Ami a pláne, hogy a kis
időre lelassító autósok se tűntek nagyon segítőkésznek, mert ugyan megálltak
arra a kis időre, míg beszélgettek az osztályfőnökünkkel, de azzal az erővel el
is húztak, amint lehetőségük akadt rá. Nagyon úgy tűnt, tényleg a csillagos ég
alatt fogunk aludni.
– Ez annyira romantikus! –
ábrándozott mellettem Missy, kiérdemelve vele tőlem és még Olive-tól is egy
megrökönyödött tekintetet. – Holdfény, csillagok, alattunk a göröngyös föld… –
sóhajtott fel.
– Elsüvítő autók zaja, tehénszag,
esetleg mérges kígyók… – folytattam tovább a felsorolást, Missy felháborodottan
csapott vállon, ugyanakkor Olive a fejét csóválva nevetett fel.
– Elrontod a hangulatát – korholt
meg a barátnőm, majd vetett egy hasonló pillantást a másik lányra is, aki ennek
láttán igyekezett megkomolyodni, nem sok sikerrel. Mielőtt még kiérdemelte
volna Missy haragját, gyorsan elfordult, és beszélgetni kezdett mással, aki
éppen aggódó tekintettel nézte a természet lágy ölét.
Délután négy óra körül csörrent
meg ismét a sofőrünk mobiltelefonja, arca elárulta, hogy végre a szerelő az,
nem pedig a főnöke, aki az elmúlt pár órában számtalanszor felhívta, csakhogy
folytathassák a torzsalkodásukat. Én addig felhívtam anyát, és közöltem vele a
véres helyzetet, aki azonnal utánunk akart jönni, és hazavinni, viszont jó pár
percnyi könyörgés, veszekedés, minden egyéb után sikeresen rávettem, hogy
nyugodtan maradjon a helyén, ha nem oldódik meg a helyzet, úgyis küldenek
utánunk egy másik buszt. Az már másik tény, hogy holnap reggel, de amiről nem
tud, az nem fáj… annyira.
Durván negyedóra múlva egy köpcös
pali csatlakozott a társaságunkhoz, aki gyöngyöző homlokkal emelte ki a ládáját
a terepjárója csomagtartójából, és az állát vakargatva indult meg felénk. Mi
elszóródva ültünk a táskánkon valahol szélen, biztonságos távolságra az
ároktól, miután ketten is leborultak oda, bár szerencsére nem hullottak
alkatrészekre, mint a busz, és feljutottak. Joey, az egyik fiú osztálytársunk,
jó poénnak tartotta gyíkkal a kezében kergetni a hüllőfóbiás lányokat, egészen
addig, míg Howard tanárnő rá nem szólt. Utána gilisztával folytatta.
– Na, Summers, hiányzik anyuci? –
Ahogy felnéztem a telefonomból, amit éppen bűvöltem Missyvel együtt, két lábat
láttam, majd ahogy felnéztem (inkább lenéznék rá) Luke-ra, hitetlenül csóváltam
meg a fejemet. – Mit kezdesz távol tőle? Nincs ki betakargasson – gúnyolódott
tovább.
– Lehetőleg minél távolabb
terülök el tőled, kellő helyet adva az egódnak, nehogy a vesémbe rúgjon,
miközben fordulsz együtt vele – válaszoltam csípősen, visszanéztem a kütyü
kijelzőjére, remélve, hogy megelégszik ennyi szájcsépléssel egyszerre, és békén
hagy.
Hiú ábránd volt; a következő
pillanatban lazán félrelökött, hogy odaférjen mellém, és irritálóan közel
hajolt hozzám, hogy szemügyre vegye a telefonomat. Méltatlankodva zártam be az
alkalmazást, ami nem mellesleg a Twitterem volt, és szúrósan bámultam rá.
Alflatt azonban minden várakozásomat felülmúlta, egyszerűen analizálni kezdte,
milyen a telefonom, és tulajdonképpen annyit se ér, mint egy darab fűszál.
Rendben, nem ezek voltak a pontos szavak, hanem egy cseppet durvábban fejezte
ki magát, ámde eszemben sincs megismételni őt, még magamban sem!
– Na, jó – elégeltem meg, miután
durván három perce (mellettem Missy diktafonnal vette fel a hangját – a
fanatizmus komoly formákat öltött) szidta. – Értékelem, hogy szerinted Samsung
Fostalicska, de vigyázz a lelkére, még megsértődik – tartottam el tőle jó
távolra a mobilt, kis híján orrba vágva a barátnőmet.
– Azt ne mondd, hogy fétises vagy
– meresztett rám hatalmas szemeket, ezáltal tökéletes rálátásom nyílt a zöld
szemeinek tanulmányozására. Míg én azt elemezgettem magamban, hogy vajon melyik
árnyalatot adja vissza inkább, a libafos zöldét, vagy a zsenge fűét, addig
szerintem mellettem Missy vígan eltemette magát.
– Egészségedre – húztam el a
számat, magamban biccentve egyet: inkább a zsenge fű. Bár… nincsen minden
kétség kizárva. – Remélem, nem fertőz.
– Egy tárgy, amit istenítesz, és
minden vágyad központjában áll, szinte betegesen rajongsz érte – magyarázta a
szó jelentését, amire egyszerűen nem tudtam mit reagálni. Csakhogy ne folytassa
tovább a meghatározást, nyakon vágtam, ezen a napon immáron másodjára. Nem
mondom, jólesett. – Áú, ezt most miért?
– Ha tudtam volna, hogy értelmező
kéziszótárt tettek az agyad helyére, távolabb ültem volna. Félek, hogy rám
ragad az okosság – grimaszoltam, a következő percben előrebukott a fejem, a
bőröm pedig bizsergett ott, ahol Luke visszaadta az ütést. Kócos hajjal,
bosszús fejjel néztem fel rá, és az se kerülte el a figyelmemet, hogy a vigyora
szélesebb, mint bármikor. – Elmész te a fenébe!
– Úú – kapcsolódott be a
beszélgetésbe Finn a szemöldökeit vonogatva. – Két szerelmes pár, mindig együtt jár. Nem tudom tovább a szöveget, de
azért trálálálá – énekelte fennhangon, magára vonva mindenkinek a figyelmét,
még a szerelőét is, pedig tanácsosabb lett volna a kerékkel foglalkoznia.
– Csipogód alapállásba –
morrantam fel, szinkronban Luke-kal, aki a közkedveltebb „pofa be, Finn”
felszólalást választott, ám összehangolva úgy hangzott, mintha tényleg el
akarnánk csitítani. Finn csupán sejtelmesen mosolyogva oldalgott el, közben a „love
is in the airt” dúdolgatva, amire egy nagyon okos felszólalt, hogy a levegőben
oxigén és nitrogén van. Az egész osztály felröhögött.
*
Szombat délután alig vártam, hogy
bedőlhessek az ágyba, velem együtt még páran fogták a derekukat, ugyanis maga
az anyaföld nem bizonyult valami kényelmes matracnak. A kerékagytörés eléggé
húzós problémának minősült mindenki kedvenc szerelőjének, este pedig, mikor
feladta a harcot, közölte, hogy egész nap melózott, szóval elmenne haza. Howard
tanárnő odatelefonált a szállásra, hogy itt ragadtunk, nem tudunk menni, és
valószínűleg az ott dolgozók egy emberekként lélegeztek fel a mondat hallatára,
utána pedig megkezdődött a berendezkedés.
Voltak, akik egyből elaludtak,
mint Olive, és voltak olyanok, akik éberen bámulták az eget, vagy a másikat,
remélve, hogy a húszezredik bárány végre álmot hoz. Missy mellettem elfeküdve
csillagtanulmányozásba fogott, majd megunva, hogy nem csodálom a
Göncöl-szekeret, más témára terelte a szót:
– Áruld el, hogyan csinálod? – A
kérdés feltétele közben rám nézett, kíváncsi volt. Én is, mert gőzöm nem volt
arról, mire.
– Micsodát? – értetlenkedtem.
– Hogy tudsz ennyire jól kijönni…
vele? – Az agyam kapcsolt, felkapcsolták a villanyt odabent, és megvilágosulva aháztam
egyet, az utolsó magánhangzót direkt jó sokáig elhúzva, hogy táncoljak egy
kicsit az idegein. No, meg azért, hogy megtaláljam a választ magamban, mivel
nekem se volt halványlila dunsztom arról, mit és hogyan csinálom.
Olive mellett mindig én voltam a
csendesebbik fél, míg a szószóló szerepét átvállalta magára. Automatikusan
válaszolt a rám vonatkozó kérdésekre is, ami miatt sokszor éreztem magamat
elnyomva, de hamar megbékéltem ezzel a helyzettel. Év elején változtak a
dolgok: ő mások után koslatott, én összebarátkoztam Missyvel, akit egyáltalán
nem zavart, hogy kinyílt a szám, és fokról fokra lettem nyitottabb másokkal
szemben is. Lucas Alflatt, a suli legszívdöglesztőbb pasija címre váró srác, pedig
határozottan kihozta belőlem a rosszabbik énemet, amelyik csöpög az iróniától.
– Csak nyílik a szám és mire
feleszmélek, egy halom badarságot összehordok – vontam vállat fekve, már
amennyire tudtam. – Az is közrejátszik, azt hiszem, hogy nem igazán kedvelem,
de neked ezt már kifejtettem, mekkora bunkónak találom veled ellentétben – fordítottam
felé a fejemet.
– Veled szívózik egyedül. Meg a
haverjaival, az már más tál tészta – szusszantott. – No meg néha másokkal is,
de ma tőletek volt hangos a busz.
– Ácsi – emeltem magam elé a
kezeimet, ami elég furán nézhetett ki, tekintettel arra, hogy ahhoz
függőlegesbe kellett emelnem a karomat. – Tisztában vagyok a barátnői tabukkal:
nem mászunk rá olyan srácra, aki tetszik a barátnőnknek – magyaráztam. Missy
bólintott. – Ő mond valamit, én válaszolok, általában alaposan felidegeljük
egymást, hagyjuk a búsba az egészet, és ismét kezdjük. Semmiféle érzelmi töltet
nincs benne részemről.
– Oké – bólintott.
– Bocsi, ha esetleg…
kényelmetlenül érzed magad emiatt. Ha akarod, messziről elkerülöm, és ha le
akar vetődni mellém, elkiáltom magamat, hogy leprás vagyok, rendben? – néztem
rá komolyan. Nem akartam, hogy butaságokat feltételezzen, ráadásul olyan
dolgokról, amelyek nem is léteztek.
– Á, az nem kell – rázta meg a
fejét halkan kuncogva, nehogy felverje a többieket. – Legalább hallgathatom a
hangját. – Tessék, bemutatom Melissa Nicholst, első számú Alflattert, a
barátnőmet, aki pillanatok alatt képes komoly helyzetekből komikumot csinálni.
Kihalok.
– Meg se lepődöm – motyogtam az
orrom alatt, és a bal oldalamra fordultam, erősen imádkozva, hogy most már
tényleg tudjak aludni pár órát, nehogy mosott petrezselyemturmixként táruljak
anya szeme elé.
Ami az utóbbit illeti, nem
teljesen jött össze, mert mire sikerült valami félkóma állapotot összehoznom,
ébredni kellett, mivel megérkezett a pótló busz, ami tovább fuvarozott minket.
Nyűgösen túrtam bele a szénaboglyára hasonlító hajamba, legszívesebben hat
liter kávét hajtottam volna fel egyszerre, viszont kétlem, hogy a tehenekbe a
tej mellé beprogramozták a kávétőgyet is.
Egész nap vonszoltam magamat,
akár egy élőhalott, körülbelül az életkedvem is ott leledzett valahol az
energiám mellett, valóságos megváltásnak tűnt, amint elbúcsúztam a többiektől a
megérkezés után, és hazaérés után egyből bevetődtem a párnák közé. Anya csak
annyit fűzött hozzá, hogy földszagom van, és menjek el fürödni, mert
elviselhetetlen. Na, köszi.
*
Hétfő reggelre felfagyott az út,
tehát hacsak nem vágytam egy jóféle biciklis korcsolyázásra, kénytelen voltam
gyalog menni iskolába, ami alapvetően nem is lett volna rossz, csupán mindkét
lábam lefagyott a tornacipőmben, amit magamra húztam. A tenyereimet
összedörzsölve léptem át az iskola küszöbét, elsőként a szekrényemet céloztam
meg, ahová bepakoltam a felesleges cuccaimat, majd elindultam az első órám
helyszínére, az osztályterembe.
Az sem kerülte el a figyelmemet,
hogy időközben három lepedő suhant el mellettem, alóla pedig kilógott két láb,
az egyikük a hármasból a kezembe nyomott egy prospektust, amire hatalmas
betűkkel rá volt írva, hogy „HALLOWEEN – PROGRAMOK, TUDNIVALÓK, AJÁNLÓK”.
Hümmögve mélyedtem bele a szövegbe, lapozgattam, úgy léptem be az
osztálytársaim közé.
– Helló, Summers. Mi a
vércsoportod? – A kérdés meglehetősen váratlanul ért, felpillantottam az újságból,
és pontosan ugyanekkor hagyta el egy hangos sikoly a torkomat, kevesebbek
örömére, többek bánatára, mert egyáltalán nem sajnáltam a hangszálaimat.
A fiúhármas, élükön Finn-nel
véresen komolyan vették az ünnepi hetet, szó szerint. Vörös kontaktlencsét
tettek be, és a szemfogaik észrevétlenül hosszabbították meg annyira, hogy a
szembejövőben felmerüljön a gondolat, hogy ezek valóban vámpírnak maszkírozták
el magukat.
– Tudja a halál. – A hangom
feljebb csúszott jó néhány oktávval, az amúgy rendes hangom egércincogásnak
hatott. De most komolyan… ki készült fel erre? Békésen megyek, olvasgatok,
nemrég ébredtem fel, erre alighogy érinti a lábam a terem küszöbét,
felbukkannak, és még a holnapi ebédet is kiijesztik belőlem. Hát normálisak?
Finn, Will és Luke összenézett,
vállat vont.
– Az is megfelel – közölték
vészesen egyszerre.
Éppen szólásra nyitottam a
számat, mikor Missy elviharzott mellettem, félrelökve a mesteri hármast, és
félvállról odavetette, hogy a három márványtömb (az Alkonyatból kiindulva) ne
foglalja el az utat, ha lehet. A fiúk összeráncolt szemöldökökkel bámultak
utána, én pedig kihasználva a lehetőséget, gyorsan elslisszoltam előlük, még
mielőtt meggondolják magukat, és kiszívják a véremet, csak úgy, poénból,
Halloween alkalmából. Eh.
Az akció ettől függetlenül tovább
folytatódott, szünetekben a vámpírjaink kijártak kérdezgetni az arra járókat,
és néhány sikoltásból kiindulva, néhány lánynak ugyanaz volt a véleménye róluk,
mint nekem: magukat ijesztgessék ilyen kiszerelésben! Ennek tetejében, Missy
többször is belekötött Luke-ba, teljesen véletlenszerűen, úgy, hogy semelyikünk
nem számított rá. Nem számított, hogy óra volt-e vagy sem, a barátnőm
kinyitotta a száját, és ontotta magából a szót.
Ez alapvetően nem is lett volna
fura, egy-két hónap múlva meg pláne, ha nem emlékeztem volna vissza az
osztálykirándulás alatti beszélgetésünkre, amikor megkérdezte, hogyan tudok
annyira zavartalanul húzni az imádottja agyát. Az elszántságát látva pedig nem
is tudtam másra következtetni, csak arra, hogy Melissa Nichols bekeményített,
és igyekezett észrevetetni magát a fiúval.
Tényleg kegyetlenül belezúgott,
aminek még az én véleményem se vetett gátat. Képes volt még erre is, csakhogy
megszerezze magának, és bár nem tudom, mi játszódik le az agyában, a feladatát abszolút
komolyan veszi. De hogy?
Érti a fene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése