A vizsgaidőszak első napján
könyvvel az arcomon keltem ki az ágyból, ami pedig a legjobb volt, hogy ez
csupán akkor tűnt fel, mikor a matematika könyvem egy hangos puffanás közepette
landolt a szőnyegemen. Összevont szemöldökökkel meredtem a halmazok részeire,
amelyeknek a pontos fogalom meghatározásai is ott voltak, egyáltalán nem
emlékeztem rá, hogy valaha ilyet átbeszéltünk volna órán. Ráadásul, a lap
közepéről érdekes módon eltűnt a szöveg, valószínűleg, az ott keletkező fehér
lyuk elnyelte a tudást és azt emészti.
A hiányzó részletet hamar
megtaláltam a homlokomra ragadva, csak éppen fordított írással. Idegesen
mormogva nyúltam a zuhanykabinban lógó szivacsért, amire kentem némi tusfürdőt,
és körülbelül tizenöt percig sikálhattam, amikor legalábbis már halványulni
kezdett valamennyire a felirat. Ettől totálisan vérszemet kaptam, a
vizsgadrukk, valamint az a kihagyhatatlan érzés, hogy ezért fogok elkésni az
iskolából, ami büntetést von maga után, még rá is tett egy lapáttal. Az egész
flakon szappan landolt habszivacson, aminek hála még öt perccel később az egész
fejem habzott, csak két nagy szem látszott ki az egészből.
– Drágám, el fogsz ké… mi a manó?
– hallottam anya hangját az ajtóból, amely először dorgáló, majd meghökkent
volt. A dühöm lendületével fordultam oda hozzá, és szusszantottam egyet, aminek
hála egy adag hab hatalmas toccsanással került a padlóra.
– Ne kérdezz semmit! – fújtattam,
visszatekintettem a tükör felé, megeresztettem a vizet és egy törölköző
segítségével lemostam magamról a frissen alkotott maszkomat. Csodák csodájára,
halványan még mindig ott virított a gépelt szöveg, körülötte a bőröm teljesen
vörös volt a sikálás miatt. Úgy néztem ki, mint egy frissen kifőzött rák.
Csodálatos!
Anya megadóan, két kezét feltartva
hátrált ki a szobából, valami olyasmit dünnyögve az orra alatt, hogy „ezek a
kamaszok, mikor beőrülnek”, én meg tovább nyúztam le a bőrt az arcomról. Végül,
mikor már más reményt nem találtam, anya utólagos engedélyével, és a saját
elvemet megszegve, az alapozókrémért nyúltam, hogy a maradékot azzal fedjem el.
Mivel elég bénán nézett volna ki az, hogy csak a fejem felső részét vakolom le
az anyaggal, kénytelen voltam az egészre rákenni, ráadásul annyira tehetséges
voltam benne, hogy egészen a pulóverem kivágásáig mázoltam be a bőrömet. Ezt
vakarjam le az este!
Mivel túl sok időm már nem volt,
a körkefét végighúztam a szőkés színű hajamon, majd a hajgumival nem vacakolva,
kiengedve hagytam. Ügyet se vetve a tükörképemre rohantam vissza a szobámba a
táskámért, ami meglehetősen könnyű volt, és eszement módjára tepertem be a
pincébe a biciklimért. Hurrikánként söpörtem végig a városon, konkrétan csak
akkor fékeztem le, mikor az első kerék a biciklitárolóban volt, én meg, mintha
lovon ülnék, pattantam le, és nyúltam a lakatért.
A karórám szerint még volt szűk
öt percem átlépni az iskola küszöbét, így némileg nyugodtabban fordítottam el a
kis kulcsot a zárban, a vállamra kanyarítottam a táskát, és hasonló közlekedési
tempóban, mint az előbb, hasítottam be az osztálytermünkbe, ahol a legnagyobb
meglepetésemre mindenki ülve magolt, egyedül az érkezésem kavarta fel a
csendet.
– Mi történt? – suttogott felém
hajolva Missy, becsukva a füzetét.
– Hosszú – feleltem, közben
próbáltam lecsillapítani a lélegzetvételeimnek a számát, észre sem vettem, hogy
időközben teljesen kimelegedtem, és még egy versenylónál is csatakosabb
lehetek. – Majd elmondom az írásbeli és a szóbeli közötti szünetben – tettem
hozzá, megelőzve a kérdések özönét, éppen idejében, mert a következő
pillanatban az osztályfőnökünk lépett be a terembe, a hóna alatt pedig ott volt
egy vaskos boríték. Na vajon, mit rejthetett a boríték? Nem lottószelvényt, az
már biztos.
Howard tanárnő röviden, és
lényegre törően ismertette velünk a szabályokat, mennyi idő áll
rendelkezésünkre, majd külön kötegekbe helyezve a lapokat, kiosztotta
közöttünk, azzal a szigorú kikötéssel, miszerint majd ha szól, csak akkor
kezdhetünk hozzá.
– Mind meghalunk – nyögött fel
Finn, aminek hatására halk kuncogás futott végig az osztályon. Meg mertem volna
rá esküdni, hogy a mindig merev, szabálytisztelő osztályfőnökünk is
elvigyorodott egy pillanatra, majd rendre utasította, hogy rövidesen a keze
járjon, ne a szája.
– Kezdhetitek! – Ez volt a
végszó. Mindenki egy szemernyi lelkesedés nélkül lapozta fel a kis füzetet, és
látott neki az első feladatnak, többek között én is.
Többször kezdtem el rágcsálni a
tollam végét, elmerengve azon, vajon mennyi pont kéne a következő jegyig, de
ímmel-ámmal sikerült megoldanom a feladatokat. Valamelyikről gőzöm sem volt,
mivel maga a feladat szövege is kínaiul volt számomra, nemhogy még a megoldást
szopjam ki a kisujjamból, viszont aránylag elégedetten adtam be a feladatsort
Howard tanárnő jelzésére.
Megkönnyebbülve fordultam Missy
felé, aki hevesen lapozgatott a magával hozott könyvben, és jó néhányszor
felsóhajtott, jelezve, hogy amiben bizonytalan volt, azt a maga szerencséjére
jól oldotta meg és kivirultan nézett felém.
– Hű, de más az arcod! – hökkent
meg, majd hunyorítva felém hajolt és alaposan szemügyre vett. – Teljesen más az
arcszíned.
– Aha – bólogattam. – A matek
könyvből tetkóként ragadt rá a homlokomra néhány sor, és félóra kitartó nyúzás
után úgy döntöttem, ideje egy tubus alapozót magamra maszkírozni – vontam
vállat. Missy, és a mögöttem ülő Olive, aki ezek szerint mindent hallott,
hangosan felnevetett, jobban mondva, kiröhögte a szerencsétlenségemet, majd
összenézve állapodtak meg egy közös sminktanfolyamban, amit direkt nekem fognak
tartani.
Hitetlenül csóváltam meg a
fejemet, abszolút nem mellre szívva a dolgot, és végtag kinyújtóztatás céljából
álltam fel, megropogtatva a nyaki ízületeimet. Missy, felfedezve a szándékomat,
pattant fel a helyéről és követett ki, egészen a folyosóig, kezében ott volt az
elmaradhatatlan tankönyv. Mielőtt rákérdeztem volna, azzal magyarázkodott, hogy
fél szemmel beleles még a tananyagba, nehogy megszívassák valami nagyon nehéz
feladattal.
– A halmazműveleteket utálom
egyedül – sóhajtott fel. – Pláne, amikor van az alaphalmazban három kicsi, és
azokból alkoss valamit – csóválta meg a fejét.
– Neked több eszed van hozzá,
mint nekem – veregettem meg a vállát. Missy hanyagul vállat vont, mintha az nem
volna olyan nagy adottság, hogy valakinek az agya nemcsak helykitöltésre szolgál,
hanem mondjuk gondolkodásra. Én speciel tökéletesen tudtam magamról, hogy a
tanulásban nem vagyok olyan nagyágyú, mint bármelyik más diák, és éppen ezért
tiszteltem azokat, akik képesek voltak benyalni húszoldalnyi leckét egyik
napról a másikra. Bár… a lustaság nagyúr!
Tettünk egy kört kint az udvaron
(páran ott szállingóztak, úgy látszik, rákaptak a friss levegőre),
megszerveztünk egy közös kiruccanást, amely során meglátogatjuk a nagybecsű
mozit is, végül, a jelzőcsengő hallatára visszaosontunk az épületbe. Elméletileg
még volt bő tíz percünk a szóbeli kezdetéig, amit szintén az osztálytermünkben
tartottak, ámde a diákok névsor szerint kettesével vonultak be számot adni a
(nem létező) tudásukról.
Megtorpanva az ajtónál, ahol
velünk együtt mind a húszan ácsorogtunk, betársult hozzánk Olive, aki addig egy
végzőssel beszélgetett, és megérdeklődte merre voltunk, viszont a válaszadásig
nem jutottam el, mivel a következő szent másodpercben Luke arcát fedezhettem
fel igen közelről, ahogy benyomakodott a barátnőm és szerény személyem közé.
– Téged meg mi pakolt le ide, a
gólya? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, rosszallást sugallva
ezzel. Több haknim is volt, azonban Luke sikeresen beletrafált a legnagyobba:
utáltam, ha belerondítanak egy beszélgetésembe. – Ha nem vetted volna észre,
éppen Olive-val beszélgettem.
– Ja, bocs – fordult hátra a
srác, majd ismét nekem szentelte a figyelmét. – Figyelj már. Rád egy festékes
vödör borult? Eddig tésztaképed volt, most meg mintha Hawaiiról jöttél volna –
mért végig, miközben a finoman fogalmazott, az önbecsülési szintemet a magasba
emelő kritikáját megfogalmazta.
– Beszóltál? – kérdeztem vissza.
Állítólag, ha egy lány visszakérdez, akkor nem a hallásával van a gond, hanem
még van egy esélyed javítani a mondanivalódon. Ez nem éppen a lehetőség
felkínálása volt, ámde a szemfülesebbikek már felfedezhették a szóban rejlő
indulatosságot. Nem igazán ajánlatos bevetődni, aztán ilyeneket mondani egy
lánynak, aki már amúgy is paprikás hangulatban van, mert felkukoricázták.
– Miért, minek hallottad? –
bunkózott továbbra is, bennem pedig a komoly, költői kérdés fogalmazódott meg:
ebben a srácban mi a halált eszik Missy? Őszintén. Rendben, hogy tipikus
rosszfiú, akiért majd meg kell veszni (ami érdekes módon nekem nem megy), de…
könyörgöm!
Nem álltam meg, engedtem a bennem
lakozó ördögi énemnek, akit csak ritkán engedek szabadon. Általában ilyenkor
mondták azt a volt osztálytársaim, hogy kifejezetten gonosz tudok lenni, ha
akarok. Nem szerettem volna a tipikus bajkeverő csitrit alakítani, aki minden
sráccal jóban van, ezért amolyan ketrecbe zártam, egyedül ilyen helyzetekben
hívtam elő.
Egy széles vigyor terebélyesedett
el az arcomon, amit Luke egy értetlen arckifejezéssel fogadott.
Megerősítésképpen megrecsegtettem az ujjaimat, majd lábujjhegyre álltam, hogy a
fiú válla fölött átkukkantsak Olive oldalára, aki még mindig a háta mögött
tobzódott.
– Olive, kérlek, ide tudnád adni
a könyvedet? – A lány égnek emelte a szemeit, viszont egy kecses dobással az én
kezeimben termett. A gonosz vigyorom már lehetetlenül nagy volt, biztosra
vettem, hogy a körülöttem lévők, akik élvezettel nézték a műsort, totális
idiótának könyveltek el. – Soha ne bókolj így egy lánynak, főleg úgy, hogy
megtalálható benne egy agresszív vonal, ami már reggel óta ki akar törni belőle
– közöltem elöljáróban, és könyvvel a kezemben kezdtem el végig üldözni a
folyosón.
Jó pár diák röhögött fel a
párosunkon, ahogy Luke kegyelemért esdekelt, én meg egy matek könyvet lóbálva
futottam utána, remélve, hogy elérem azt a távolságot, amikor egy jóízűt rá
tudok sózni a fejére. Mert megérdemli!
Még ha Missy szívszerelme is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése