Csütörtök délután, végezvén a
történelem szóbelivel, csak egy kicsi választott el attól, hogy leboruljak a
suli padlójára, és a két kezemet összetéve ne adjak hálát Istennek, amiért élve
megúsztam ezt az egész tortúrát. Mint mindig, a zseniális eszem most se hagyott
cserben, csak az angol vizsgám második részén blokkolt le az agyam, és tettem
úgy, mintha az életben nem hallottam volna azokról a fogalmakról, amelyek a
papíron voltak leírva. Törinél az évszámokkal kezdtem el vacakolni, mindig
körülbelüli időszakot próbáltam megadni, leplezve, hogy nem éppen erősségem ez
a tantárgy.
Ami a ráadás, hogy ezeknél a
szituációknál a pulóverem is közbelépett, és az amúgy se száraz bőrömet
(megizzadtam az izgalomtól, na) kezdte el irritálni az anyaga, a végén úgy
nézhettem ki, mint egy ember formájú csapzott, rühes kutya. Az első dolgom az
volt, ahogy kiléptem a teremből, hogy megszabaduljak a ruhaneműtől, és a
legközelebbi emberhez dobjam, aki minden esetben szerencsétlen Missy volt – ő
meg aztán tényleg nem tehet róla, hogy kétbirkányi gyapjút tettek össze egy
pulcsiba.
– Hogy ment? – érdeklődött a
barátnőm, és a kezembe nyomta azt, amivel előzőleg megbombáztam.
– Röviden, tömören, egy szóval
mindent összefoglalva? – Missy bólintott. – Borzasztóan. Kikészít ez az izé. Ha
végigtaposna rajta egy elefántcsorda, akkor se pusztulna el! – ráztam a
kezemben tartott pulóvert. Még mindig komolyan állítom, hogy az eszkimóknak
tervezték, csupán elkeveredett valahogy, és minket talált meg ez az Isten átka.
– Nézd a jó oldalát: Luke-nak még
mindig jól áll, és kiemeli a széles vállait! – hajolt ki előlem oldalazva,
csakhogy tökéletes rálátása nyíljon a tőlünk pár méterre valamin nagyon röhögő,
háttal álldogáló személyre, aki nyilván osztja a gyökérségeit.
– Szent Almamártás, ne már! –
csaptam a homlokomra, és kínlódva nevettem el magamat.
Általában Missy jó kedélyű lány
volt, aki minden dologban a kevésbé rosszat látta meg. Szeretett piszkálódni,
és valóban, életkedvvel teli egyénnek ismertem meg, mégis, egyetlen dologgal
tudott végképp az agyamra menni: a szerelmes áradozásaival. Valahányszor
megszólalt az imádott, tüsszentett, levegőt vett, galambokat eresztett (ilyen
is előfordult, angol vizsgán azt hittem, lefordulok a székről), Missy szemei
automatikusan szív alakúak lettek és beindult a jól ismert szöveg. Olyan aranyos, és édes, és ahj, annyira
imádni való! Valamelyik párhuzamos világban. De nem ebben!
– Most miért? – pislogott rám
megszeppenten Missy. – Csak a hülye nem ismeri el ezt a rengeteg jó
tulajdonságát! – mutatott rá a beszélgetésünk tárgyára, én csak remélni mertem,
hogy a fiú nem akkor szándékozik ellentétes irányba fordulni, és rákérdezni,
miért bök felé a barátnőm, mint az ABBA zenekar női énekesei a Dancing
Queenben.
– Akkor egyezzünk meg az én
személyemnél egy egyszerű hülye jelzővel – nyújtottam felé a kezemet,
megalkuvóan. A leendő Mrs. GőzömsincsmiavezetékneveLukenak
szúrósan meredt rám, majd egy „egye fene” megszólalás után elfogadta a béke
jobbomat.
Nem sokkal később már a holnap
esedékes osztálykirándulásról beszélgettünk, mit viszünk magunkkal (váltóruha,
valami nasi, üdítő) és a várható eseményekről, mint például múzeumlátogatás,
buszozás, alvás, éjszakai ijesztgetések, reggeli kialvatlanságok, valamint a
közvetlenül ezek után következő Halloween hét is szóba került. Állítólag lesz
egy napon jelmezverseny, amire csoportosan és egyénileg is lehet jelentkezni,
négy éjszaka a négy évfolyamot külön-külön elviszik egy szellemkastélyba (akik
még nem töltötték be a tizenhatot, azoknak külön engedélyt kell hozni
szülőktől). Egyszer járni fognak az ünnep szellemei is az osztályokban,
dekoráció verseny is lesz, illetve az utolsó napon, akik felvágósnak érzik
magukat, a karaoke klubban mutathatják be az általuk írt, kivételesen erről az
ünnepről szóló dalaikat. Már csak remélni merem, hogy Chucky babát és társait
senki nem veszi elő.
Alsóbb évfolyamokban nem igazán
rajongtam az iskolai felhajtásért: általában annyiban állapodtak meg a szülők,
hogy a pulyákat összeterelik, akik a maskarák széles választékában pompáztak,
végighajtottak minket egy utcán, ahol annyi cukrot szedtünk össze, amennyit nem
szégyelltünk, aztán egymással cserélgetve kóstolgattunk meg penészes csokitól
kezdve málnás nyalókáig, mindent. Vicces, hogy következő nap alig mentek páran
iskolában, mivel sokak hasát megzavarta a rengeteg édesség (milyen finoman
fogalmaztam), és a vécé vált a legjobb barátjukká.
Én, személy szerint, jobban
szerettem a hálaadást. Olyankor az egész családom összegyűlt a lakásunkban, és
ez volt az egyetlen alkalom, amikor a szüleim nem acsarkodtak egymásra. Habár,
ez annak is volt köszönhető, hogy a legutóbbi vacsoránál a nagymamám fogott egy
serpenyőt, és hókon vágta apát, miszerint az egyetlen, aránylag békésebb
ünnepen viselkedjen normálisan, a lánya előtt. Éljen mama!
*
Anya másnap reggel szigorúan
ragaszkodott hozzá, hogy ne csak „kidobjon engem az út mentén”, hanem velem
együtt menjen oda a busz mellett csoportosuló osztályomhoz, aminek a közepén
Howard tanárnő ácsorgott, és a papiruszból ítélve, egy osztálynévsort
szorongatott a kezében. Ami nagyobb megkönnyebbüléssel töltött el, hogy néhány
felnőtt is mellettük ácsorgott, apukák, anyukák vegyesen és némelyikük egy
cigarettát szívva, beszélgettek egymással.
– Batyu? – nézett hátra anya, én
megpaskoltam az ülésen levő sporttáskámat, amibe tegnap este pakoltam bele. –
Rendben, akkor showtime! – bólintott, majd a következő pillanatban kinyitotta
az ajtót, velem együtt, azonban míg ő, mint egy kecses őzgida, kiszökkent és
egyből az embertömeg felé libbent, én addig kis híján orra estem, mivel a
táskám nem volt hajlandó velem együtt suhanni.
Egy tizennégy éveshez nem méltó,
ízléses káromkodás hagyta el a számat, és a nyakamat megropogtatva rántottam ki
az áruló táskámat a hátsó ülésről, most viszont a nagyobb lendület miatt estem
fenékre, kivívva egy újabb szitokáradatot, aminek nem is egy, hanem helyből
kettő fültanúja is akadt.
– Mit keresel te a földön? –
kérdezte rángó arcizmokkal Finn, mellette viszont Luke nem nagyon törte magát,
ő szabadabban kiengedte a rátörő röhögését.
– Szeretethiányom volt, és
megöleltem a földet – közöltem duzzogó arccal, és magamban megállapítva, hogy a
mai fiúkban nem teng túl a segítőkészség, felvakartam magamat a betonról.
Remélem, anya nem látta… abban a szent pillanatban hívná a mentőket. – És igen,
háttal. Ugye, milyen tehetséges vagyok? – tettem fel a költői kérdést,
felkaptam a táskámat, majd miután becsaptam a kocsiajtót, tarkón vágtam
Luke-ot, csak úgy szimpla jókedvből.
– Aú, ezt most miért? –
méltatlankodott a srác, az ütés helyét dörzsölgetve.
– Mert nevettél rajtam, amit nem
hagyhatok megtorlatlanul – feleltem szemrebbenés nélkül, és remélve, hogy a mai
napon ennyi adagot szánt belőle nekem az élet, kifejezetten morcos
arckifejezéssel indultam meg az osztályom felé. Pechemre, a két fiú könnyedén
lépést tartott velem, konkrét fiúgyűrűt alakítva körém. Ejj. Tudtom nélkül
háremet alapítottam.
– Én nem nevettem, csak hangosan
mosolyogtam – védekezett Luke, szabad kezét maga elé emelve, hogy nyomatékot
adjon a védekező szövegének. Habár, az nem segített rá, hogy még mindig
küszködött a röhögőgörcsével. Megforgattam a szemeimet.
Remeknek indul az idei
osztálykirándulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése