Az apás programokban azt
szerettem a legjobban, hogy a szülőm egyáltalán nem a koromhoz illően
viselkedett velem: mármint, nem várom el, hogy felnőttként kezeljen engem,
viszont enyhén kaptam csak szívgörcsöt, mikor az iskolából kilépve megláttam
oldalt, a kezében pedig egy hatalmas masnis plüssmedve volt, és biztos lehettem
benne, hogy nem az Isteneknek akarja feláldozni. Köszönésnél pókerarccal
fogadtam el, eközben a tekintetem gyakorlatilag össze-vissza jojózott, keresve
a potenciális személyeket, akik láthatták ezt az átadást, és majd később meg
kell fenyegetnem valamivel, ha nem szeretném, hogy ezzel kürtölje tele az
iskolát.
– Hogy vagy hercegnőm? –
mosolygott rám, észre se véve a látványos kínlódásomat. Tényleg szerettem az
apukámat, ámde valahol a hatodik születésnapomnál lemaradhatott. Bezzeg, ha az
általa menedzselt zenekarokról, énekesekről és egyebekről kérdezném, még azt is
tudná, jelenleg mit csinál. Mondhatni, hogy a rám fordítandó memóriájának
részét is azokra fordította. Pf.
– Remekül – vágtam rá azonnal, és
szorosan a macit magamhoz ölelve kezdtem el araszolni az iskolától messzebbre,
még a végén meglát valaki olyan, akinek nem kéne. Nagyon égő! – Merre megyünk
ma? – tereltem el a témát, még mielőtt rákérdezne, örülök-e az ajándéknak… Persze!
Úgy hat évvel ezelőtt biztos kiugrottam volna a bőrömből.
– Állatkert? – Az arcomra kiülő
grimaszomat látva egyből kapcsolt. – Inkább mozi – veregette meg a vállamat,
menetközben megszabadított a táskámtól, mondván, hogy ő szívesen megszakad
vele, én csak ne görbüljek, és így meneteltünk az autója felé.
Szuperül nézhettünk ki: egy
napszemüveges férfi, öltönyben, mellette pedig egy egyenruhás lány, vörös
arccal ölelgeti a plüssét, azzal a reménnyel, hátha elsüllyed időközben. Boldog
vagyok, amiért gondolt rám, és valamikor tényleg szuper dolgokat vesz nekem, de
egyszerűen… na. Értitek.
Már kezdtem megörülni, hogy
problémamentesen elértük a kocsit, mikor megszólítottak hátulról, és a
legnagyobb pánikomra, egyáltalán nem Missy volt. Sőt. Még az sem, hogy lány lett
volna. Dehogy! Fiú. Ami még rosszabb, hogy egyenesen Luke volt, nyugodtan
sétálva, kezében ott volt a matekfüzetem. Apa a közös vezetéknevünket hallva
fordult hátra, feltolva a napszemüvegét, én meg villámgyorsan pattantam egy
száznyolcvan fokos szöget, a plüsst a hátam mögé dugva.
– Mire visszavittem volna, hűlt
helyed volt – köszöntött minket beérve, a szokásos üdvözlési formákat ezek
szerint jó szokásához híven elhagyva, tudomást se véve apámról. Az igen! Merész
legény! Habár… kedvesebb volt mint az előbb. – Nichols motyogott valamit arról,
hogy elmentél, de mire kihámoztam volna a lényeget, a Holdra szállsz. –
Visszavontam. Hogy lehet valaki ekkora tuskó, aki képes másokról így beszélni?
Ráadásul Missyről! – Tessék, kösz szépen – lökte oda hozzám a füzetet, majd
zsebre dugott kezekkel távozott.
– Igazán nincs mit – meredtem rá
gyilkosan a hátára, direkt halkan mondva, nehogy meghallja denevérfülű barátom.
A szemem sarkából rápillantottam apámra, aki elismerő arccal nézett a srác
után. Mi a szent bütykös lekváros bukta?
– Hm. Van egy stílusa, és még néz
ki hozzá valahogy – jött ki belőle a menedzser, miközben tovább méregette
kritikus szemekkel. – Kapkodnák a piacon. – A szabad kezemmel, ami éppen nem
fogta a füzetet és a plüsst, a homlokomra csaptam.
– Ne beszélj úgy, mint egy
strici, kérlek – vinnyogtam fel, nehéz volt visszatartanom a nevetésemet,
látván a helyzet teljes lehetetlenségét. A legtöbb szülő ilyenkor fel lett
volna háborodva, hogy a mai kamaszok mennyire tiszteletlenek, és a jó modort
közelről sem ismerik… de nem, ő egyből a lehetőséget látja meg valaki másban.
*
A következő hetek, bármennyire is
fura egy zenetagozatos diáktól, tanulással telt el. A vizsgák sötétsége úgy
tornyosult felénk, mint a kaszás a szabadnapján: nem fenyegetett közvetlenül
veszély, de azért ott volt.
Sokszor, mikor éppen közbejött
egy-egy lyukas óra, csoportosan vonultunk be a könyvtárba, az ott ténykedő nő megrökönyödésére,
és olyanokról vitáztunk, mint például a halmazok, a történelem első szakasza,
vagy éppen az angol irodalom. Kicsit durva lehetett mindenki számára olyan
szavakat hallani egy kilencedikes szájából, hogy „jambikus lejtésű”, „tudja a
frász, hogy ez most ütemhangsúlyos vagy időmértékes verselésű”, „értékkészlet?
Az meg milyen zöldség?” és a többi. Az évszámok röpködtek közöttünk, Missy
pedig olyan szinten bemagolta a csiszolt kőkorszakot, hogyha belekérdeztél, még
a vesszőket is meg tudta mondani, pontosan hol van a szövegben.
– Elemezd az alábbi verset –
olvasta fel a következő feladatnak a szövegét Finn, aki legnagyobb
megdöbbenésünkre hozzánk csapódott az egyik szabad óránkban, mondván, hogy a
többiek nem hagyják tanulni. Körülbelül Föld méretű szemekkel nézhettünk rá,
mert pár nappal ezelőtt még meglehetősen vidáman dobott az egyik tanárunkra
vízibombát a legfelső emeletről. De, úgy látszik, a szülői fennhatóság őt is
utolérte, pont úgy, mint mindenkit. – Ezektől az izéktől agyérgörcsöt kapok –
fejelte le az asztalt.
– Te tudod, mi az az agyérgörcs?
– tátotta el a száját mellettem Olive, egyáltalán nem rosszindulatúan. Az az
érzés, mikor egy komisz diákról az Istennek se hinnéd el, hogy esetleg valaki
odafentről agyat is csepegtetett a fejébe fantázián kívül… nos, ez érte utol
Olive-ot.
– Nem, de anyám rendszeresen
hajtogatja, mikor az intőimet cipelem haza – vágta rá teljesen természetesen,
kis híján elérve, hogy hangosan felröhögjek. A könyvtáros eltűrte, hogy
hangosan beszélgetünk a tananyagról, azonban a vihorászást már nem igazán
komálta. Legalábbis, tegnap Missyt igen buzgón rakta ki, a „ne kacarássz”
mondattal egyetemben.
A barátnőm lemondóan legyintett
egyet, majd visszasüppedt a történelem jegyzetébe, unottan sóhajtva lapozott
egyet, hátha a következő oldal jobb kedvre deríti: a cél nem sikerült. Dühödten
morgolódott valami olyasmiről, hogy „érdekli a bambuszlevelet a Homo Sapiens
jellemzése”, és rákönyökölve az asztalra támasztotta meg a fejét.
– Na, melyiket kell elemezni? –
kukkantottam át a velem szemben ücsörgő fiú könyvébe, aki éppen a szöveggyűjteményét
lapozgatta hevesen, a vers után kutatva. Mikor rátalált, elszánt
arckifejezéssel olvasni kezdte, majd mikor a végére ért, felnézett rám
bandzsítva. Elvigyorodtam. – Mire jutottál? – érdeklődtem.
– Arra, hogy lehetett valami az
itteni levegőben, mivel zagyvaságokat hordanak össze. Mind! – háborodott fel,
az asztal túlsó felén heverő tankönyve felé nyúlt, és indulatosan csapta fel a
megadott oldalszámnál, ahol elméletileg minden le volt írva a műről. A szeme
oda-vissza járt a két könyv között, ismét felnézett rám, ezúttal normálisan. –
Megmondom neked, mire gondolt a költő: szívassuk meg a huszonegyedik századi
kölköket, írjunk valami érhetetlent! – közölte halálosan komoly arccal.
– Egyetértek – bólintottam. Én
inkább otthon idegeltem magam legszívesebben az anyaggal, a többiek csak annyit
láttak volna belőlem, hogy egy Szörnyella de Frász kinézetű lány csapkodja a
könyveit, hála a feszültségnek. No, igen. Október vége ezt jelentette
számunkra: mindenki hirtelen stréberré vált. – Engem egy valami vigasztal:
közvetlenül vizsga után kirándulás, és a kiírás szerint lesz Halloween hét,
mindennapra szerveznek valami programot – gondoltam vissza a plakátokra,
amelyekkel konkrétan kitapétázták a folyosókat. Lehetetlen volt nem észrevenni.
– Aha. – Lapozott egyet a
füzetében, elővett egy tollat, és a könyv alapján vázlatot kezdett írni. – A
haverokkal már beszéltük, hogy egyik nap beöltözünk Tarzannak, és egy szál
főkötőben vonulunk be a suliba – jegyezte meg mellékesen.
– Az igazgató meg fog ölni
titeket – húztam el a számat. Kár értük. Tényleg. A legendák szerint, az
igazgatói szoba olyan, mint a Harry Potterben a tiltott rengeteg: belépni oda
életveszélyes, és nem biztos, hogy kijössz.
– Pont ez a poén – villantott rám
egy hatalmas vigyort. – Te meg amúgy miért nem tanulsz? – bökött a tolla
végével a saját, üres térfelemre. Vállat vontam.
– Otthon jobban megy – vontam
vállat. – Különben is, ha megbukok, apa biztosan ad a cégénél egy takarítói
állást. Abból vígan megélek – dőltem hátra a székemben. A fiú felnevetett (!),
míg Olive csak megforgatta a szemeit reakcióképp.
– Menő.
A nagy beszélgetésünk ennyi volt,
viszont kénytelen voltam rádöbbenni, mennyire más, mint mondjuk Luke.
Jellemileg teljesen különböztek, ennek ellenére, tökéletesen megtalálták az
összhangot, már ami a hülyeséget illeti. Rendben, Finn legalább nem sért vérig
mindenkit egyetlen szóval, és nyilatkozik másokról lenézően a háta mögött. Ez
nálam már hatalmas pontnak számít!
Kicsengetéskor az osztályteremnél
Missyvel találkoztam, aki az első három óráról hiányzott fogszabályzás miatt
(nyilatkozata szerint az az orvos lassabb, mint egy csiga), örömmel
elújságolta, hogy hamarosan megszabadulhat a hőn gyűlölt éjszakaitól, majd a
mostanra mindenki kedvenc témájára tért át: a tanulás. Mert miért ne. Tanulás
éjjel, tanulás nappal.
A saját helyemre ülve sóhajtottam
fel fáradtan, és a lánnyal beszélgetve vártam a következő órát. Úgy tűnik, ez
is lassan rutinná válik: mint ahogy sok dolog az elmúlt bő egy hónapban. Lassan
észre se veszem, hogy természetessé válnak dolgok. Mint például, Luke
néhányszor beszólogat teltpofás vigyorral, utána valamelyik lány hátát tünteti
ki figyelmének fő pontjává, és ami éppen a kezébe akad, azzal dobálgatja. Vagy
éppen Finn és Will épelméjű megszólalásai, hogy a „neolit kőkorszak az a
szakasz, amikor a neonszínű lámpák be lettek szerelve a barlangba”. A lányok
jellemének kiforrása, visítozás, nevetések, olvadások, és a többi. Minden, ami
a nememre jellemző. Igen, rám is!
De nekem pont így tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése