01. × 05.

Új rész!:) Igyekeztem vele, ahogy tudtam, és hivatalosan is kijelenthetem, így előre, hogy még egy kulcsfontosságú szereplő megjelent, még ha időlegesen is egyelőre.:)

Jó olvasást!:)

– És ne feledkezzetek meg a vizsgák utáni esedékes osztálykirándulásról sem! – hallottuk Howard tanárnő hangját, amire egy emberekként kaptuk fel a fejünket, és bámultunk rá hatalmas nagy szemekkel. Nos, igen, az osztályfőnöki órán még a szigorúság ellenére is találtunk módszert, hogy mással foglaljuk el magunkat. Például a fiúk a háttérben egy lapot adogattak egymásnak, s röhögve firkantottak oda valamit a tollukkal, majd repült tovább a másikhoz; a csitri szakasz divatmagazint igyekeztek lapozni hangtalanul a pad alatt; valamelyikünk a házi feladatát csinálta, mondván, hogy ne rondítson bele a hétvégéjébe; Olive mögöttem üzeneteket váltott egy sráccal, legalábbis, az állandóan elfojtott nevetgélése nem engedett másra következtetni; Missy unottan a plafont kémlelte, illetve, az ott húzódó repedést, hátha kijön belőle egy dementor (és még én vagyok a Harry Potter mániás), ami elszívja tőlünk a pozitív energiát; én pedig… ültem, néztem ki az ablakon, és azon merengtem, apa vajon elém jön-e, vagy otthon acsarkodnak anyával, mint a régi szép időkben.

Ezért ért minket meglepetésként a hirtelen jött érdekes téma, amit ezek szerint tegnap vitattak meg a szüleink délután, egy rövidnek nem nevezhető értekezlet keretében. Az osztályfőnökünk ecsetelni kezdte azt a legendás hírt, miszerint a kilencedikesek soha nem mennek kirándulni ebben az iskolában, mondván, nem gyűlt össze elég osztálypénz, ámde a szülői közösség úgy döntött, nem akarnak minket megfosztani egy ilyen remek élménytől, tehát addigra összekuporgatnak valami összeget.

– Ú, menjünk élményfürdőbe! – csillantak meg az egyik osztálytársamnak a szemei, amire kétöntetű válasz érkezett főként. Hatalmas egyetértés, főleg a fiúk részéről (korán kezdik), és még nagyobb ellenkezés, főleg az én részemről. Rendben, nem arról van szó, hogy bikiniben kell rohangálnom több száz ember előtt, azzal még megbirkózom, de… azon kívül, hogy ebihalakká válunk, mégis mit csinálunk? Valamelyikünk uszonyt növeszt, és sellővé változik?

– Én némi kulturális programra gondoltam, mivel ez TANULMÁNYI – hangsúlyozta ki a tanárnő különösen ezt a szót. – kirándulás, és a lubickolást a legnagyobb jóindulattal se lehet annak mondani – lombozta le az osztály kisebb részének a kedvét.

– Ne már – csapott az asztalra az egyik fiú, név szerint Finnick, Luke bandájának egyik oszlopos tagja. Mivel, nem sokakat meglepve, a bajkeverés az arcára volt írva, mint a másik tagnak, Williamnek is. Tipikus rosszfiúk, akikért a földkerekség összes lánya odavan, már ha foglalkozik olyan piti ügyekkel, mint a szerelem.

– De már – vette át Finn stílusát Howard. – Különben is, megélt ez az iskola már számos lázadó osztályt, akik, hozzájuk méltóan, nem ismerték a szabályokat, valamint, ha ismerték is, örömmel hágták át. Nem tudom, mire számítsak – magyarázta a döntését, utalva arra, hogyha esetleg jól viselkedünk, számíthatunk némi enyhülésre, már ami a szigorúságát illeti. – Ezért, egy kétnapos kirándulásban gondolkozzatok, minimum két kiállítással, a többi idő pedig rendelkezésetekre áll – kötötte ki a szabályokat.

Az óra hátralevő részében a részleteket beszéltük meg, több ötlet is felvetődött annak kapcsán, hova is menjünk alig egy hónap múlva. Felvetettek kissé távoli helyeket is, ámde azokat az osztályfőnökünk csípőből utasította vissza, így egy közelibb városnál maradtunk meg, ahol szórakozni, valamint művelődni is lehet. Az egyik lányt megbízta azzal, hogy gyűjtse össze a szálláslehetőségeket, míg ő leadja az igazgatónak a buszkérelmet.

A kicsengetés nem töltött el olyan felhőtlen örömmel, mint eddig, tulajdonképpen, egyet jelentett azzal, hogy kezdetét vette egy olyan hétvége, amit állítólag minden elvált szülő gyereke alig vár. Én kifejezetten repestem… a bosszúságtól. Bevallom, eleinte alig vártam ezeket az időket, hiszen megszokottá vált, hogy ott volt mellettem mindennap, majd hirtelen egyre ritkábban látom. Ámde, ahogy nőttem, egyre inkább kezdtem kiábrándulni ezeknek az izgalmaiból, gyakorlatilag majdhogynem unva vártam, hogy vége legyen.

Sóhajtva dobtam be a tolltartómat a táskámba, és Olive felé fordultam, reménykedve, hogy tudunk váltani néhány szót, mielőtt eltűnnék néhány napra a Föld felszínéről. De ő ismét csak elővette a ketyeréjét, és nyomkodni kezdte, mintha mi sem történt volna, majd, mikor felállt, félvállról odaköszönt nekem és szinte megszokásból kerülgetve a padokat, távozott a teremből.

– Van valami terved a hétvégére? – fordult felém Missy, a jelenetből semmit se észrevéve. – Arra gondoltam, hogy csinálok valami osztály összehozó programot, hátha jobban összemelegednénk – ecsetelgette az elgondolását.

– Ha nem akarnám, is van – húztam el a számat. A lány érdeklődve vonta fel a szemöldökeit, biztatva arra, hogy többet mondjak, mivel ezzel a pár szavas valamivel nem elégedett meg. – Apás hétvége – közöltem tömören, felállva nagyot nyújtóztam, majd lehajoltam a táskámért, és féloldalasan a vállamra kanyarítottam.

– Ú, elváltak a szüleid? – biggyesztette le a szája sarkait, én félszegen bólintottam. Ez egy olyan dolog volt, amiről nem szívesen meséltem másoknak, még a legjobb barátnőm se tudott róla teljesen. Csak annyit észlelt, hogy a családom hirtelen csonkává vált, és a gondolataimat sohasem tudhatta meg ezzel kapcsolatban. Persze, még kicsi voltam, túlságosan sok mindent nem mondhattam, fel se fogtam, mi történik körülöttem. Mostanra kezdett bennem éledezni az igazi vélemény az egész szituációról, pont úgy, ahogy ráláttam az egészre, és össze tudtam rakni a kirakóst anya néha elejtett mondataiból. – Sajnálom – nézett rám szomorúan, és gondolkodás nélkül megölelt.

– Ugyan – legyintettem, már amennyire tudtam, mivel olyan erővel szorongatott meg, hogy a csontjaim is ropogni kezdtek. Kiadtam magamból egy halk nyikkanást, jelezve, hogy a levegőkészletem is fogytán van, Missy pirulva engedett el, és a cucca felé fordult.

Megvártam, míg összepakol, közben hallgattam, ahogy elkezd fecsegni olyan dolgokról, hogy már nagyon várja az osztálykirándulást, és amit akart szervezni, azt átrakja későbbre, hogy nekem is legyen lehetőségem eljönni. Az utóbbinál nem tudtam megállni, szélesen elmosolyodtam, magamban köszönetet mondtam érte, viszont hangosan nem szerettem volna kimondani, hagytam, hadd mondja azt, ami csak jólesik neki.

Mikor végzett, zsebre dugott kezekkel léptem ki a folyosóra, és egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt, hogy a szükséges könyveket kivegyem belőle. Nemrég kaptuk meg, az összes számadatunkból kigondolt kóddal együtt, illetve én egy adag penészes szendviccsel egyetemben, amit az előző gazdája ott hagyott bűzölögni. Fúj.

– Amúgy – szólalt meg mellettem Missy hirtelenjében. – Neked van valaki, aki megtetszett az iskolából? – Amint kiejtette a kérdést a száján, prüszkölve próbáltam nem belefulladni a saját nyálamba, és diszkréten megtörölve az arcomat a pulcsim ujjával (tudom, gusztusos vagyok) ejtettem bele a táskámba a matematika könyvemet.

– Nem – krákogtam. – Miért?

– Csak úgy kérdeztem – vont vállat lazán. – Tudod, gimnázium, tizennégy évesek vagyunk, újoncok… és elég idősek ahhoz, hogy legyen egy plátói szerelmünk – jelentette ki ábrándos hangon, ismét kivívva a közeli fulladásos halálomat.

Ezek szerint csupán én vagyok ennyire lemaradva, és a jelszavam a „csak semmi szerelem ennyi idősen”? Először Olive nézett rám hatalmas, szinte szívecske alakú szemekkel, most pedig Missy jön elő ilyen szövegekkel.

– Túl sok szerelmes regényt olvastál – állapítottam meg, kitérve a véleménynyilvánítás elől, remélve, hogy ennyivel megúszom. Nos, csak egy hajszálon múlt, nehogy felháborodjon a lány a kijelentésemen, éppen szólásra nyitotta a száját, mikor a társalgásunkba váratlanul csapódott be harmadikként Luke. Megszeppenve néztem fel rá (egy fejjel magasabb nálam, pedig én sem vagyok alacsony!).

– Bocs, ha fontosba vágtam bele, lábreszelésbe, meg ilyenekbe, de véletlenül nem jegyzeteltetek matekon? Bealudtam, és attól tartok, a jövő hetet az én kivégzésemmel kezdi az a banya – forgatta a szemeit, majd villantott ránk egy kiskutyatekintetnek szánt pillantást.

– Férfi – néztem rá szemrebbenés nélkül.

– Akkor varázsló, bánja a halál – legyintett. – Na? – utalt vissza a kérdésére. Égnek emeltem a szemeimet, és előre átkozva a jószívűségemet, nagylelkűen kikotortam neki a füzetemet, és a kezébe nyomtam. Rápillantottam a mellettem lefagyott Missyre, aki majdhogynem tátott szájjal bámulta a srácot… aha, szóval innen fúj a szél! – Kösz – biccentett felém, és faképnél hagyott minket, a maga módján.

Hitetlenül csóváltam meg a fejemet, és állapítottam meg magamban, hogy Missy egy vérbeli bunkóba zúgott bele. Még ha teljesen nem is volt vele tisztában.