01. × 03.

Íme, a harmadik rész, ami jóval hosszabb lett, mint az előző kettő. Főleg ez annak köszönhető, hogy jobban ráéreztem a történetre, szinte magától íródik :) 

Jó olvasást!

Első óra végére bátran kijelenthettem azt, hogy karácsonyra egy új kézprotézist kérnék szépen; a táblánál ácsorgó egyén nem ismert kegyelmet, egészen kicsengőig borította el az agyunkat az információáradattal. Oké, ez még rendben is lenne, viszont ahogy a végére ért, várt két percet és már törölte is lefelé, hogy helyet szorítson az újabb dolgoknak. S mikor ezt már harmadjára játszotta el a tanárnő, páran morgolódva csapták le a tollukat, és közölték, hogy majd valakiéről leírják. Éljen a kooperatív munka!

– A következőn folytatjuk – jelentette ki Howard tanárnő semleges hangon, ami nem is volt vészjósló, azonban ott hordozta magában az ujjlezsibbadás ígéretét. Feltétlenül be kellesz edzenem magamat jövő nyár végén! Habár, azt nem tudom, hogy háromhónapnyi szünet után mennyire fog jólesni, de mindegy.

Megrecsegtettem a csontjaimat, ahogy nyújtóztam egy nagyot, végül Olive megszólítására hátrafordultam a mögöttem levő padhoz, ahol az említett ült, és elhúzva a száját közölte, hogy valahol ott maradt le, mikor az osztályfőnökünk vigyázzállásba rakott minket, onnantól kezdve minden szürke és homályos neki. Megcsóválva a fejemet nyúltam a noteszemért, és tettem oda elé.

– Ú, megvan az egész? – pislogott rám a mellettem ülő, egészen világosbarna, bár inkább szőkés hajú lány, aki az utolsók között adta be a kulcsot, és úgy döntött, neki még kellenének olyan ízületek, amiket tud használni a hátralévő jó néhány évtizedben. – Lefotózhatom? – mosolyodott el szégyenlősen.

– Persze – bólintottam, ő azonnal elővette a táskájából a telefonját, nyomogatott rajta valamit, majd két hosszú lépéssel Olive padjánál termett és miután meggyőződött arról, hogy a barátnőm nem eszik embert, maga felé fordította, s kattintott egy párat. – Amúgy – ragadtam meg az alkalmat, még mielőtt elment volna a lány, és ismét csendbe burkolózott volna. – Katie vagyok – mutatkoztam be.

– Melissa – ragyogott fel az arca, és tizennégy évesekhez nem méltóan kezet ráztunk. – De nem nagyon szeretem a keresztnevemet, ezért szólítsatok csak Missynek – tette hozzá, megértően biccentettem. Olive hümmögött, nem igazán figyelt a párbeszédünkre, ami tőle szokatlan, a tolla végét rágcsálva hunyorított rá a füzetemre, hátha ki tudja venni, mit írtam le. Köztudott, hogy a macskakaparásnak nevezett írásom nem való szépségversenyre, azonban elég megalázó volt figyelni, ahogy többször is kérdezett, mit írtam ide, oda, amoda. Na, gyönyörű.

– Melyik hangszerrel felvételiztél? – érdeklődtem, félig lecsúsztam a székről, és megpaskoltam magam mellett a helyet. Missy lehuppant rá, és egy hatalmas sóhajt hallatott.

– Furulya – közölte mélabúsan, kiérdemelve az értetlen tekintetemet. – Világéletemben fuvolázni szerettem volna, de a tanárom egy embernek nem nevezhető szörny volt, és sosem engedett át másik hangszerre. Így nyűglődhettem hét évet azzal az izével – forgatta a szemeit. – És te? – A kérdés előtt először Olive-ra pillantott, nyilván megfontolva, pontosan hogyan is kérdezzen. Észrevéve, hogy a legjobb barátnőmet egyáltalán nem érdekli az ismerkedésünk, bátran egy személy felé célozta a kérdését.

– Zongora – tártam fel a homályt előtte. – Viszont csupán két éve kezdtem, mikor eldöntöttem, hogy ide szeretnék jelentkezni – vallottam meg bűnömet, miszerint nem vagyok tősgyökeres zongorista, még mielőtt belelkesült volna. Habár, az átlaghoz képest a magántanárom szerint, nagyon gyorsan tanultam, és egy két komolyabb művel is próbálkozhattam.

Egészen becsengőig beszélgettem Missyvel, és meglepően hamar találtunk közös témát a zenén kívül is. Az első öt percben nem nagyon tudtunk mihez kezdeni egymással, így inkább megmaradtunk a furulya-zongora, melyik a jobb témán belül, ámde azután a fordulattal egyben megjött a bátorságunk is, és azon kaptam magamat, hogy éppen a kedvenc filmem mellett érvelek, miért az a legjobb. Természetesen, Missynek volt ellenvetése, sőt, nem is egy, és kíméletlenül leoltotta az ízlésemet, viszont egyáltalán nem zavart. Sőt. Szórakoztatott.

Csak akkor rebbentünk szét, mikor a küszöbön megjelent Howard tanárnő, és ismét kezdődhetett a tömény halál, diktálás formájában. Pardon: ő ír, mi is megpróbáljuk ugyanezt a műveletet végrehajtani, ámde az egyik fél mindig alulmarad. S nem nehéz kitalálni, a diákság adta fel a harcot.

A napom meglepően gyorsan telt ennek ellenére: rengeteget beszélgettem az újonnan szerzett ismerősömmel, tekintettel arra, hogy Olive a második óra után már nem volt hajlandó az osztályteremben üldögélni, hanem kisuhant valamelyik felsőssel traccsolni. Rosszabb esetekben zavart volna az egész, annak ellenére, hogy megígértük egymásnak: hagyjuk a másikat levegőhöz jutni; így viszont, hogy lehetőségem akadt egy másik barátot szerezni, valahol lelkiekben nyugodt voltam. Vagy csak a kezem gumis, és elértem anya nyugtatókészletéhez.

Az osztálytársam is egyre zajosabbak lettek, néhányan egymásra találtak, azon kívül, hogy már ismerték néhányukat iskolán kívül. Az osztály hét fiúja egyértelműen elkülönült egy hármas és egy négyes csoportra, mondjuk, beszélgettek a másikkal, gondolom egy „tartsunk össze a tyúkólban” elvet követve, ámde a határ közöttük eléggé éles volt. Hamar megalakult az osztályunk csitri bandája is, akik nem riadtak vissza tizennégy évesen a műkörömtől és szemfestéktől, a többiek meg csak úgy lézengtek.

Ebédszünetnél az osztály nagy része egy asztalhoz vetődött le, egyedül a csitri banda, élükön a csitri duóval masírozott oda más évfolyamok hasonszőrű egyéneihez, nyilván, hogy egyesítsék erőiket, és a természetes lányokat szekírozzák év végéig. Ne felejtsek el majd zsákot húzni a fejemre!

– Úgy imádom, hogy az iskolában sosincs jelen a klikkesedés – szólalt meg mellettem szarkazmussal teli, álmatag hangon Missy, én pedig hangosan felröhögtem. Olive a másik oldalamon égnek emelve a szemeit harapott bele a szendvicsébe, amit az előbb vett az iskolamenzán. Úgy látszik, a humoromnak meglett a párja, amit a legjobb barátnőm ki nem állhatott. De éljen az irónia!

– Ne is mondd – pillantottam rá, miközben felszúrtam a villámra a csupasz kígyónak kinéző tésztámat, vetettem rá egy bizalmatlan pislantást, majd megállapítva, hogy „egyszer élek, egyszer a menzák tesznek el láb alól”, a számba lapátoltam. Kukorica íze volt.

– Milyen? – bökött Missy az ebédem felé egy csalafinta vigyorral, látva az „élvezet teljes” grimaszomat és az ingeremet, hogy visszaköpjem a tányérba, de! Javamra legyen írva, hősiesen leküzdöttem a falatot, a nélkül, hogy utat adtam volna a gyomromban éledező rókáknak. Fintorogva toltam magamtól el a tálcát.

– Mintha a Pearl Harbor idejéből ránk maradt kamrából főzték volna ki a sonkát, aminek menthetetlenül kukorica íze van – rázkódtam meg. – Legközelebb batyus megoldás lesz, tanulni jöttem ide, nem megmérgezni magam.

Az órarendünk szerint ebéd után még két óránk volt: egy testnevelés és egy angol. Mázlinkra, még nem kellett átöltöznünk, tekintettel arra, hogy az egyenpólóinkat még meg sem rendelték, inkább a tanár festette elénk a horrort: felmérések sorozatát. Alsóbb tagozatokban is utáltam futkorászni a nagy semmiért, meg méterre szelni át a levegőt, távolugrás címén, és úgy látszik, ez még egy zenetagozatos gimnáziumban is kíván kísérteni. Remek!

Angolon már kevésbé volt szerencsénk: a tanárnő egyike azoknak a karból, akik nagyon fontosnak tartják a saját tantárgyukat, és tulajdonképpen, fel se eszmélsz, már van egy plusz tagozatod az eredeti mellé. Eleinte kedvesen végigkérdezgetett minket, honnan és merről jöttünk, felmérve a terepet, ki mennyire sötét irodalomból, valamint nyelvtanból, majd miután fejben elkészült a statisztikája, elkezdte leadni az anyagot. Első napon. Könyv nélkül. A tiltakozás ellenére.

Kicsengetéskor komplett zombiként vonultam ki a teremből, annyira lefárasztotta az agyamat a sok évszám, amit mindössze öt perc alatt sorolt el, teljesen követhetetlenül. Utána hozzátette, hogy aki át akar menni a negyedéves vizsgán, az lesz szíves megtanulni, különben 60%-nál jobbra ne számítson semelyikünk. Az most mi már, hogy harminc retek évszámon, és hozzá kapcsolódó jeles irodalmi eseményeken alapszik a jegyem? Már az első napon? Mi ez a töménytelen stressz?

Mivel Olive úgy döntött, még egy cseppet marad az iskolában, Missy pedig teljesen az ellentétes irányban lakott, egyedül bandukoltam ki a kerékpáromhoz, aminek a lakatjával jó pár percig elszöszmötöltem, végül a sikert követően kitoltam a járdára, és miután meggyőződtem arról, hogy az égiek biztonságát se veszélyeztetem, felpattantam rá, és hazatekertem (váratlan fordulatok sora).

Otthon kedvem szerint hajíthattam le a táskámat a szobám egyik sarkába – anya nem volt otthon, amúgy berontott volna, hogy ne bontsam le a házat remélhetőleg –, magamhoz ragadtam a laptopomat, amit tizenharmadik születésnapomra kaptam még anno aputól (túl nagy a lelkiismeret-furdalása, hogy négy év után búcsút mondott nekünk, és máshol éli az életét). Bekapcsolás után néhány percig töltött a rendszer, aztán belépve a közösségi oldalra meglepetten láttam, hogy gyakorlatilag felrobbant az egész adatlapom: jelölések tömkelege, értesítések százai, üzenetek sora és a többi.

Először az osztályunknak létrehozott csoportot szemléltem meg, amiben már fent volt a Missy által lefotózott jegyzetem (remek, mindenki megcsodálhatta a műalkotásomat), az, hogy holnap az ebédlőben tábortüzet szerveznek a tankönyveinkből, és mellé a „High way to hell”-t fogják énekelni. A homlokomra csapva röhögtem fel, és a tagok rendes megszemlélése után jelölgettem vissza az osztálytársaimat, válaszoltam pár volt osztálytársam levelére, részletes tájékoztatást adva az új sulimról, és közben figyeltem, mit ténykednek a többiek.

Többek között azt is meg lehetett tudni, ki milyen típusú zenéket hallgat szívesen, mennyire várható, hogy az iskola egyik kitűnő tagja lesz, és melyikünk a visszahúzódóbb. Sajnos-nem sajnos, én az utóbbiba tartoztam: néhány fénykép fent terjengett rólam, már amennyit felpakoltam az egy éve megtörténő regisztrációm óta, ámde igyekeztem szolidan megtartani a személyes információkat magamról. S nem osztogattam meg olyanokat például, hogy „a gitárom megint elhangolódott”. Hozzászólás alá: „bocs, én voltam”. Értelmes.

Hitetlenül rázva a fejemet kapcsoltam ki a szerkentyűt, miután meguntam az agypusztítóbbnál agypusztítóbb bejegyzések sorozatát, valamint, anya hazaérkezett, ami egyet jelentett a vacsorával. Én pedig, mint lelkes tinédzser, a gyomrom helyén konténer van, ami csak kajára vár, a brutális menzás kaja kivételével.

Annyi biztos, hogy nem fogok unatkozni az osztályomban: eseményekkel teli négy év vár ránk.