01. × 04.

Az átlagosnál rövidebb résszel jelentkeznék most...:)
Jó olvasást!

Álmosan, a szemeimet dörzsölgetve léptem be az osztályterembe, elnyomva az ásításomat köszöntem az osztálytársaimnak, akik is körülbelül ugyanolyan frissnek tűntek, mint én, ezen a szép mai napon. Az ember azt hinné, hogyha gólya egy gimnáziumban, ahol elméletileg nem a tanulás az elsődleges, két hét után nem fárad ki, és érzi azt, mintha mind a négy tanévet lehúzta volna egyben. De, mint mindig, az elmélet most is meghazudtolta magát: eleinte a tanárok kedvesek voltak, bemutatkoztak, aranyosan ismertették a tanévmenetet, ámde, ahogy teltek az órák, egyre nőttek a jegyzetek hosszúságai, a végén lassan regényt írtunk matematikán is, pedig könyörgöm, ott számolni kell, nem elméletet magolni!

Így hát, hosszas küzdelmek folytak azért, hogy megértsem az adott anyagot, bebiflázzam, és közben az eredeti célra is odafigyelni, amiért jelentkeztem: a zenére. Az énekórák valami kínzóak voltak; mivel a kijelentése alapján tizediktől kezdve adja a feladatokat (ezeknek mivolta még számunkra teljesen ismeretlen), az első tanévben mindig a tömény elmélet, illetve az áriák lesznek a második legjobb barátaink. Komolyan mondom, valami szörnyű, hogy ezek az olasz nőcik mit nem tároltak a torkukban: az utolsó padokban is majd meg lehetett süketülni, mert a tanárunk maximumra tekerte fel a hangerőt, és gyakorlatilag az utolsó hangjegy is beleégett a dobhártyámba.

– Úgy nézel ki, mint akin áthajtott egy traktor kétszer – köszöntött kedvesen Missy, ahogy lehuppantam a székemre, és kitörő lelkesedéssel pakoltam ki a történelem felszerelésem, ami csupán két enciklopédia vastagságú könyvből, egy hatalmas atlaszból és egy füzetből állt, ámde ezek együttesével embert is lehetett volna ölni.

– Életem legszebb bókját hallottam most tőled – mormogtam a táskámba, a tolltartóm után kutatva, amit egy győzedelmes kiáltás közepette hajítottam a padomra, közvetlenül a megtalálása után. – A pulóverem feslésnek indult, negyedórán keresztül próbáltam levágni azt a kis részt, remélhetőleg úgy, hogy a fele nehogy fonálgombolyag legyen. Utána, elindultam iskolába, viszont hála az esős időnek, hatalmas tócsák voltak az úton, az autós meg belehajtott, egy második zuhanyban részesítve engem. Fordulhattam vissza – forgattam a szemeimet. – Ami a legjobb, hogy ezek ellenére se ébredtem fel teljesen.

– A pulóvereden nem látszik semmi – bökött rá a ruhadarabra, amitől még azzal az indokkal se szabadulhattam meg, miszerint valamelyik egyén előrehozta a húsvétot és teljes erőbedobással lelocsolt.

– Tudod, ez a valami nemcsak a meleget, hanem a vizet is elnyeli – raktam le a táskámat a földre, és a szám elé téve a kezemet elfojtottam nagy nehezen még egy ásítást. A manónak kellett nekem fent maradni tegnap egy sorozat premierjéért! Mondjuk, azt elfelejtettem hozzátenni, hogy a rész egyszerűen fantasztikus volt… csak ne adnák olyan bitang későn! – Amúgy nem. A másik tizenöt percet vízfacsarással töltöttem. Hatalmas mázli, hogy hamarabb indultam el a szokásosnál – sóhajtottam.

Missy alaposan kinevetett, jó barátnőhöz méltóan, majd megértően megveregette a vállamat, és visszafordult az addig olvasott japán képregényéhez, elmerült benne. Lévén, hogy Olive még nem lézengett az iskolában (velem ellentétben, aki megrögzött időpontmániás lettem, ő lett az állandó késő), kinyitottam a füzetem hátulját, határozottan azzal a szándékkal, hogy nem tanulni fogok, fogtam egy ceruzát és valami virágfélét kezdtem el alkotni. Hogy milyen fajtát, dunsztom sincs, mivel öt perc múlva jobban hasonlított a művem egy mézes bödönre, mintsem virágra.

A pontosan becsengetéskor érkező tanár érkezésére felálltam a helyemről, ledobva a padra a ceruzámat, és figyeltem, ahogy mögötte a két késő caplat befele: Olive és a másik szokásos későn bekolbászoló egyéniség: Luke. Ő tipikusan az a fiú volt, akiről sütött, hogy vérbeli bajkeverő, és ha filmben lennénk, azt mondanám, hogy az iskola következő alfahíméhez lenne szerencsénk a személyében. Rendszerint fog kezet más fiúkkal, akik nem az osztálytársaink, és úgy tűnik, eléggé ismerik egymást ahhoz, hogy röhögve beszélgessenek el néhány percig, majd menjenek saját útjukra. Bezzeg, ha én így tudnék kommunikálni…

A tanár nem vett róluk tudomást, szépen csendben elsunnyogtak, ki-ki a maga helyére, és kezdetét vette a híres első óra, a diákok körében nem annyira populáris csiszolt kőkorszakot felelevenítve. Br.

A következő óra, folytatva a halált, matematika volt, és a hozzám nem annyira közel álló halmazok témáját vettük, amit nagy valószínűséggel a kedvenc tanítónk is megérezhetett, mert egy gyilkos vigyor kíséretében rakta a padomra a krétát, intve, hogy szedjem a hátsófertályomat a táblához. Még szerencse, hogy nem felelet volt, csupán a házi feladatot kellett megoldanom a táblánál, és annak ellenére, hogy előző este egy csomót izzadtam vele, össze-vissza bénáztam. Szerintem, a hajam tövéig elvörösödtem, mikor leraktam a krétát, és a földet pásztázva a tekintetemmel a székem felé osontam.

*

Tesin kétezer métert kellett futnunk, amit háromszorosan is utáltam, mivel az előzetes felmérések alapján a lányok közül majdhogynem én voltam a leglassabb. Amint elhangzott a sípszó, a többiek már rég elsprinteltek, én még akkor kaptam észbe, hogy jé, nekem rohanni kéne a többiek után. A fiúszakasztól, akik az előző tizenkét percben már letudták a felmérést, óriási röhögéssel fogadták a sikkantásos „loholok a többi után, mint egy elmegyógyintézetből szabadult” produkciómat, kézzel-lábbal hadonászva.

– Summers, nem evezünk, futunk! – ordított utánam a tesitanárom, ámde a kalimpálás abbahagyását már nem láthatta, mert a következő sarkon befordultam, és visszatekintve a szemem sarkából, szó szerint még a por is szállingózott utánam. Éljen a salakpálya!

Természetesen, utolsóként értem be a mezőnyből, viszont az időm, hála az eszeveszett hajrámnak az elején, nem lett annyira katasztrofális, ezért szimpla jó indulatból megadta nekem a jobb jegyet. Utána hozzátette, hogy a következő alkalommal lehetőleg ne bambuljak el, és figyeljek oda jobban, amire igenlően bólintottam, azonban szerintem mindketten tudtuk, hogy nehezebb eset vagyok én annál, hogy ezt betartsam.

Az óra hátralevő részét az öltözőben töltöttük, mivel Mr. Tailor jótékonyan elengedte az óra maradék negyedóráját, ezért szinte elsőkként estünk be a menzára, ki a saját dobozkájával, ki pedig azt a néhány dollárt lobogtatva, hogy remélhetőleg valami ehetőt szerezzen magának. Kipurcanva zuttyantam le a szokásossá vált helyemre, és kezdtem el rágcsálni az uborkasalátámat, ebéd gyanánt.

– Mi vagy te, nyúl? – meredt rám hatalmas szemekkel Missy, és hogy jobban belelásson a tálkámba, előrébb hajolt, majd ugyanazzal a lendülettel vissza is hőkölt. – Te most komolyan salátát eszel?

– Fő az egészséges étkezés! – hadonásztam az egyik uborka cikkemmel a kezemben, majd, hogy megerősítsem az álláspontomat, be is dobtam a számba a falatot, és hangosan rágni kezdtem.

– Egészséges étkezés az, amikor az Európában lévő hallássérült nagynénikém is tisztán hallja, hogy éppen rágsz? – vonta fel a szemöldökeit, kérdő tekintettel vizslatva. Dacosan néztem vissza rá, csak azért is ugyanúgy rágva, majd egyszerre tört ki belőlünk a röhögés, ráborultunk az ebédlőasztalra.

Ami a meglepőbb volt, hogy a másik felemen ülő Olive is jóízűen felnevetett velünk. Igazából, már azt is csodáltam, hogy egyáltalán velünk ült, hiszen rengeteget beszélgetett más osztályon kívüliekkel, és főként nem arra törekedett, hogy velünk jóban legyen. Ettől függetlenül, hozzánk ült, viszont keveset láttam, és sosem hívott, hogy menjek vele beszélgetni. Ami a legszembeütközőbb a smink használata volt, amire újabban rákapott. Lényegében semmi kihívóság nem volt benne, amit művelt, mégis, ha ránéztem, nem a régi legjobb barátnőmet láttam benne, hanem egy teljesen más személyt, aki hihetetlenül megváltozott néhány hét leforgása alatt. Persze, belsőleg ugyanolyan maradt, és számomra ez volt a fontos, mégis… fura volt, na.

Éneken ismét zenét hallgattunk, ezúttal viszont Mozart életéről néztünk filmet, ugorva egyet az időben, belátván, hogy amit most veszünk, az egyedül csakis Mrs. Higginsnek volt élvezet, nekünk annál kevésbé. Rendben, ez se volt valami felemelő, hiszen németül néztük, angol felirattal (!), a végére teljesen belefájdult a fejem, hogy a feliratot is nézzem, de a képről se maradjak le.

Éljen az iskola!