Íme, itt a következő rész. :) Jó olvasást!
Elismerem, a buli nem volt valami
nagy szám: lényegében abból telt ki, hogy a számunkra ismeretlen diákok a
másikat szívatták, még mielőtt elkezdett volna énekelni, bemondta az adott
illető nevét, majd a hozzá a dal címét. Így eshetett meg, hogy az egyik srácnak
valamelyik lány az „It’s okay to be gay” számot intézte, amiből óriási vita
kerekedett ki, egészen odáig, hogy a lány már dallamra énekelve mondta el a
magáét, ami ezek szerint, egész nyáron fogalmazódott benne.
Az a másik, hogy az osztályunkat
sikerült összependeríteni, viszont az Isten se vehetett volna rá minket, hogy
egymáshoz szóljunk. Úgy vettem észre, sokan már iskola előtt is barátok voltak,
mint én Olive-val, aki pedig lelkesen igyekezett másokkal kontaktust teremteni,
ők főként egymással beszélgettek, a többiekkel valahogy nem sikerült a
társalgás. Valamint, az se segített rá a helyzetre, hogy női többség volt,
ezért többek megvetően mérték végig a választékot, és egy öntelt fejjel
megállapíthatták magukban, hogy bizony-bizony, lesz egy vékony menő társaság.
Csak tudnám, minek az a húsztonnányi festék az arcukra. Könyörgöm, tizennégy
évesek vagyunk! Oké, visszatérve a témához: a fiúk meg tökéletesen elvoltak
maguk között, szinte azonnal megtalálták a hangot, alig telt el öt perc, már
tízes skálán osztályozták a színpadon ténfergő csajokat. Bunkók.
Úgy vélem, ezek szerint
tökéletesen megállapítható az a tény, miért akartam olyan lelkesen hazafelé
menni. Rendben, az egy dolog, hogy egyes etikettek szerint buliból este kilenc
előtt lelépni bénaságnak számít, azonban a kólás poharam szemlélésén kívül nem
nagyon tudtam mit csinálni. Egyszer megpróbáltam a velem mellett ülővel
beszélgetést kezdeményezni, ámde laza két szóval letudta az én komoly
kérdésemet („hogy tetszik eddig a buli?”), és esze ágában nem volt tovább
folytatni. A másik oldalamon ülő Olive pedig egy másodikos fiút sasolt a
szomszédos asztalnál. Új áldozat. Szegény.
*
Hajnali hétkor nem tudom,
melyiket szidtam jobban: a fűtést, ami annak ellenére bekapcsolt, hogy dög
meleg volt odakint, és egyszerűen meg lehetett fulladni, vagy az éjjeli
szekrényemen vergődő vekkeremet, ami gyalázatosan emlékeztetett arra, hogy ma
reggel bizony ismét újra kezdődik a kilenc hónapos reggeli nyűglődések sora,
mikor legalábbis egy élőhalottban több élet van, mint bennem.
Az elmúlt egy hétben, mármint a
bulitól számított időben, állandóan a városban levő papírírószereket jártam,
egyedül, biciklivel, ugyanis Olive annyira belelkesült, hogy ki se akart
mozdulni a szobájából, állandóan a gép előtt ült, és felsőbb évesekkel
beszélgetett. Az egyik lánynak például kamerán keresztül lelkesen mutogatta az
újonnan szerzett felsőit, amikkel feltett szándéka volt az iskolában vonulni,
egészen addig, míg az ki nem ábrándította, hogy iskolán belül kötelező az
egyenruha hordása.
Nos, igen. Egyenruha. A
legtöbbeknek a skótkockás szoknya jut először eszükbe, szandállal és
térdzoknival, majd egy ízléshiányos stylist, aki képes volt ezt összehozni egy
képre. Szerencsére, nekünk csak egy iskola emblémájával ellátott pulóvert
kellett hordanunk, ami nemcsak kívülről néz ki úgy, hogy a hőtől fogsz benne
meghalni, hanem tényleg ilyen célt szolgál. Mikor bent jártam, hogy átvegyem
hivatalosan a ruhát, fel kellett próbálnom, hogy egyezik-e a méret, és
körülbelül addig az öt percig, ameddig rajtam volt, azt hittem, hőgutában halok
meg. De most komolyan: ki az ég varr bele egy szerencsétlen kötött pulcsiba
szaharai hőmérsékletet?
Ezek mellett, otthon folyamatosan
anya szolgálataira álltam, kezdve a főzéstől, egészen a vécépucolásig, amit
kifejezetten gyűlölök (még a baziliszkuszos történetem se hatotta meg a Harry
Potterből), tehát, nem lehetett azt mondani, hogy eseménytelenül teltek el a
napjaim. Azt leszámítva, persze, hogy Olive színét egy másodpercig se láttam a
birodalmán kívül, annyira belepistult a közösségi oldalba, mások adatlapjaiba,
és a képek tetszikelésébe, mivel határozottan így akart bevágódni a többieknél.
Hm. Logika, Olive szint.
Álmosan dörzsöltem meg a
szemeimet, ültem fel az ágyamban, majd a filmbeli lányokat megszégyenítő módon
libbentem fel, majd ki a fürdőbe, hogy a reggeli mutáns énemből valami ember kinézetűt
faragjak. Sok sikert, Katie!
Egy gyors, frissítő zuhany után
belebújtam a koptatott farmerembe (sokakkal ellentétben nem így vettem, hanem
az idők tették ilyenné), egy vékony atlétába, aminek az alját „ultramenően”
betűrtem a nadrágom alá, úgy vettem fel a pulóvert, ami addig egy vállfára
akasztva az ajtóm kilincsén volt, hátha jön az éjjeli manó és átalakítja valami
kevésbé… olyanná. Mármint, értitek.
Öltözködés után még gyorsan
bekanalaztam egy joghurtot a konyhában, reggeli gyanánt, majd az oldaltáskámat
magamhoz véve, amibe még előző este bepakoltam a fontosabb holmimat, írtam egy
cetlit anyának, hogy nem megszöktem, hanem iskolába mentem, az előszobából
nyíló ajtón át távoztam a garázsunkba, ahol a kerékpáromat tároltuk anya
kocsijával egyetemben. Behajítottam a táskám a kosárba a lakatommal együtt,
majd a kapu kinyitása után kitoltam a csodajárgányt. A feljárónkon, legnagyobb
meglepetésemre, Olive állt, aki idegesen meredt le a pulóverére, csak a zajra
nézett fel rám.
– Égessük el, könyörgöm, égessük
el! – mutatott szenvedő arccal a ruhadarabra, aztán kikerekedett szemekkel a
járműmre bökött. – Ez meg mégis micsoda?
– Olive, bemutatom neked a
tizenkilencedik század legnagyobb találmányát: a biciklit – jelentettem ki,
végigmutatva rajta. A barátnőm megforgatta a szemeit, ezzel egy időben
legyintett egyet, és kérdezés nélkül az enyém mellé rakta a táskáját. Addig
jótékonyan megfogta a kormányánál, míg becsuktam magam mögött a garázsajtót, és
zsebre nem vágtam a kulcscsomómat, majd ismét átvettem tőle, megköszöntem és
magam mellett tolva indultam el vele.
Egész úton az újonnan szerzett
barátairól áradozott, hogy mennyire kedvesek és segítőkészek, egy halom olyan
dolgot tudott már, amit én nem. Például, hogy negyedévente lesznek vizsgáink az
alap tantárgyakból (történelem, angol és matematika), illetve, egyetlenegy énektanár
van az egész iskolában csupán, aki állandóan keveri a neveket. Ezen kívül,
kínosan jól tudta az összes osztálytársunk nevét, mikor született és hol,
melyik iskolába járt, és a többi. Komolyan, legközelebb nem a Netten fogok
böngészni valami után, hanem egyszerűen megkérdezem Olive-ot. Túlságosan is
tisztában van dolgokkal, amelyek miatt többen megkérdőjelezik, hogy tényleg
tizennégy éves-e. Hát, igen. Legtöbbször úgy viselkedik, mint aki jóval több a
saját életkoránál, és rengetegen döbbennek le, mikor mondja, hogy ő még most
csak tizennégy éves.
Egyszer megálltunk az egyik látványpékségnél,
ahol Olive vett magának tízórait, mondván, hogy elfelejtett csomagolni magának,
a maradék utat csendben tettük meg, egészen az iskoláig, ahol Olive kikapta a
táskáját a kosárból, és egy „később találkozunk” kiáltással faképnél hagyott.
Óriási, bagoly szemekkel meredtem utána, hitetlenül megcsóváltam a fejemet, a
biciklimet lelakatoltam a tárolóban, majd felkaptam a batyumat, és
beslattyogtam a kapun. A hatalmas aulában, amely most tömve volt diákokkal, egy
nagy tábla volt, rajta egy papírral, amire ki volt nyomtatva, melyik osztály
hányas tantermet tudhatta magáénak.
Vettem egy mély lélegzetet,
igyekeztem a tömeget kikerülve az emelet felé csörtetni, azonban többször is
elállták az utamat (könyörgöm, nyolcvan diák jár ide, hogy a manóba csinálják
ezt?), és párszor csak úgy sikerült mellettük elvergődnöm, hogy belekönyököltem
az oldalukba. Fő a jó első benyomás… azt hiszem, én leszek Könyök Kate, azaz
simán csak KK.
Fent szerencsére csak páran
lézengtek, a tanteremben szintén. Elmotyogtam egy halk „sziasztok”-féle
köszönést, majd a számomra szimpatikus, egyszemélyes padba bezuhantam, és a
szütyőm felé nyúltam, hogy kivegyem belőle a noteszemet, és a tolltartómat.
Éljen az eminens tanuló kinézet! Vagy sem.
Egyre közelebb a becsengőhöz,
többiek is szépen, lassacskán megérkeztek. Olive az utolsók között zuhant be a
terembe, közvetlenül egy fiatal nő előtt, aki, mint később kiderült, az
osztályfőnökünk volt. Amint megszólalt a csengő, intett, hogy mindenki lesz
szíves felállni, aminek mi automatikusan engedelmeskedtünk (volt valami benne,
ami azt sugallta, jobb vele nem packázni), elhangzott a himnusz az
iskolarádióból recsegve, utána pedig az igazgató szólt hozzánk néhány szót,
köszöntve az új és régi diákokat. A végén hivatalosan is megnyitotta az új
tanévet, aminek örültünk is, meg nem is: egyrészt, végre leülhettünk, mivel
lelkiismeretesen végig kellett ácsorognunk az egészet, másrészt… mégis melyik
diák várja a sulit? Most komolyan.
Alecia Howard nemcsak kemény
nőnek tűnt, hanem az is volt: fiatalossága ellenére könnyedén fenntartotta a
fegyelmet, és szigorú hangon üdvözölt minket, majd névsorolvasást tartott.
Miután ezzel végeztünk, a tábla felé fordult egy darab krétával a kezében, és
szó nélkül elkezdte felírni a tanév menetrendjét, egy fecniről nézve.
Összeráncolt szemöldökkel néztem
a tanárnő hátára, végignéztem az új osztálytársaimon, akik hasonlóan bámulták
szintén őt, majd visszafordultam, a noteszemért nyúltam, tollat ragadtam és
kelletlenül jegyzetelni kezdtem, mondván, hogy ez egyszer majd aranyat ér. Na,
persze.
Egy cseppet furán éreztem
magamban az új közegben. Még mindig nem ment ki a fejemből az a jelenet, mikor
ott ültünk egymás mellett egy kerek asztalnál abban a bárban, és gyakorlatilag,
a helyett, hogy kihasználtuk volna a lehetőséget az ismerkedésre, mindenki
elkülönülve beszélgetett a másikkal, eszükben sem volt, hogy valami csoportos
dolgot alakítsanak ki. Mindenki teljesen ismeretlen volt számomra, mégis, egy
cseppnyi izgalom nélkül léptem át az iskola küszöbét, és igazodtam el
valamennyire, habár, egy bizonyos gyomorgörcs még mindig jelen volt.
Ismét felnéztem a táblára, amire
most már a tanáraink névsora volt felfirkantva, és a nevek mellé oda volt írva,
ki milyen tantárgyat tanít. Lapoztam egyet a tollat tartó mutatóujjammal, s fél
szemmel lesve irkáltam tovább, majd ingerülten satíroztam le az egyik betűt,
mikor rájöttem, hogy az egyik tanár vezetéknevét elrontottam, jobban mondva,
egy betűvel megtoldottam.
Menni fog ez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése