01. × 01.

Nos, kezdetét vette ez a történet is. :) Az eleje még egy cseppet döcögős lesz, viszont, ahogy egyre haladunk majd előre az időben, úgy válik majd folyamatossá :)
Jó olvasást!

Azok a történetek a legszebbek, mikor két legjobb barát még pici korában találnak egymásra. Akkor az a legnagyobb dolog, hogyha megengedni a másiknak a játékkészletéhez való belépést, vagy éppen egy kis időre kölcsönadja azt, ami a barátjának megtetszett. Utána cseperednek pár évet, megkezdik az iskolát, ahol másokkal ismerkednek meg, és talán össze is vesznek egymással, mondván, hogy mással foglalkozik, miközben ők már a pelenkába rakott anyagot együtt nézték, s ezek után képes elhanyagolni. Végül, túlteszik magukat a tragédián, ismét örök barátságot fogadnak, felesküdnek arra, hogy mindig ott lesznek egymásnak, jóban-rosszban, egészségben és betegségben (nem ám házassági szerződést kötnek, félreértés ne essék). Ott van az elmaradhatatlan papás-mamás játék, eljátszani azt, milyen lesz a jövőbeli esküvő, elcsórják az anyukájuk sminkjét és össze-vissza kenik magukat a szülők legnagyobb örömére. De, mégis, a legnagyobb balhéban is, kiállnak egymás mellett, mert ez a legjobb barátok dolga.

Így kezdődött a mi barátságunk Olive-val is. Igen ám. Gyönyörű a legjobb barátság, örök barátnőség, egyéb kutyafüle. Főleg, hogyha eme titulust viselő személy feltett szándéka megölni téged, mégpedig most azonnal.

– Jaj, Kate, ne csináld már! Ez egy iskolanyitó buli, még a nyári szünetben – tárta szét a karját értetlenül, arcáról sütött a teljes értetlenség, amely szerint egyáltalán nem fogta fel, miért ellenkezek már vagy öt perce, még a gondolatot is elutasítva. Habár, ezzel nem volt egyedül, én se tudtam a konkrét okot, hogy miért nem akarok elmenni. – Lehetőségünk van találkozni az új osztálytársainkkal és a felsőbb évfolyamosokkal – tette hozzá, remélve, hogy meg tud győzni.

– Nem – szólaltam meg újra, összefont karokkal a mellkasom előtt, közvetlenül a szekrényem előtt ácsorogva. Az agyam hevesen kattogott, hátha talál valami kibúvót. Istenem, miért nem ilyenkor nyit be anya egy felmosó vödörrel a kezében, hogy a terasz tiszta mocsok és fel kéne mosni? Miért? – Nincs mit felvennem – próbáltam rá hatni valamilyen lányos indokkal, remélve, hogy meghatja.

Olive kérdően felvonta szemöldökeit, lemondóan sóhajtottam. Oké, rendben, ezt még én se vettem volna be. Már csak azért se, mert a vak is megmondhatta volna, hogy pont az öltözködésem az, amin nem sokat vacakolok. Túlságosan nem érdekelt mások véleménye, elvárása, a saját érzékem szerint öltözködtem, amit a hatalmas divatérzékkel ellátott barátnőm kénytelen volt elfogadni. Többször is igyekezett rám hatni, és órákig tartó vásárlási túrákra hordani, viszont idáig nem volt túl szerencsés akciósorozata.

Ott volt még esetleg az aduász, hogy anya úgyse engedné meg, viszont mind a ketten tudtuk, hogy ő lenne hármunk közül a leglelkesebb, hogyha végre kihúznám a lábamat végre itthonról. Éppen ezért megadóan sóhajtottam, és kinyögtem nagy nehezen egy igent, aminek hatására Olive valósággal a nyakamba ugrott, félretolt, és ciccegve elmerült a szekrényem tartalmában. Remek. Megkérdezni ki fogja, hogy esetleg belenézhet-e? Habár… egyszer egy bújócska alkalmával szintén kérdezés nélkül vetődött be ide, és félóra múlva találtunk csak rá, tehát… azt hiszem, kezdem megszokni.

– Mégis mi az eget művelsz? – érdeklődtem behajolva mellé, és figyeltem, ahogy a kedvenc, agyonviselt pólómat méregeti kritikus szemekkel, közli, hogy szemétdombra való, majd elhajította. Na, köszönöm szépen. Felvenni, visszahajtogatni, és a helyére rakni ki fogja? Én (persze).

– Megyek Narniába, mégis mit gondolsz? – sandított rám a szeme sarkából. – Nem mehetsz mackónadrágban egy bulira, könyörgöm! – háborgott, miközben hozzám vágott egy alig viselt farmert. Hm. Nem is tudtam, hogy van egy élénkszürke nadrágom. – Már csak egy felső kell – mormogott magában.

– Pedig melltartóban akartam elmenni – húztam el a számat. Olive tekintete felém villant, körülbelül hat bérgyilkos ölési vágyát magában hordozva. Azt az egyet kifelejtettem a meséből, hogy a barátnőm a stílusérzékemnél egy dolgot utál a legjobban: a humorérzékemet. Szerintem volt, szerinte nem.

Hosszas keresgélés után az arcomnak csapódott egy ujjatlan póló, betolt a fürdőszobába, hogy öltözzek át, végül egy „anyukádat én meggyőzöm, hogy erre van szükséged” kijelentéssel magamra hagyott. Még annyit se tudtam mondani neki, hogy sok sikert hozzá, mert lehetetlen küldetésbe kezd. Azonban! Ezek szerint bízik magában, és a képességeiben.

Többen is mondták már, hogy ha nem látnának minket együtt, nagy valószínűséggel nem tudnának minket elképzelni legjobb barátnőkként, annyira ég és föld voltunk. Valójában, sokszor belegondolva, én se tudtam. A különböző természetünkhöz képest pedig rengeteg közös témánk volt, ez tény. Rengetegszer fecsegtünk órákig a semmiről, azon is összeszólalkozva, mert mint mindig, a véleményünk még azon se egyezett. Mert miért is passzolt volna egymáshoz?

Talán egyben egyeztünk meg mindvégig, amióta ismertük egymást: a zene szeretete. Mindketten imádtunk énekelni, és a szüleink ezt látva beírattak minket egy külön működő zeneiskolába, ahol kedvünk szerint választottunk egy hangszert, valamint e mellett jártunk szolfézsra. Ezért, mikor elérkezett az az időszak, s döntenünk kellett, hova szeretnénk továbbmenni, ösztönösen jelöltük be a városban lévő egyetlen zeneművészeti iskolát első helyre. Emlékszem, még azon is összevesztünk, hogy kié volt előbb az ötlet, végül belenyugodtunk abba, hogy továbbra is osztálytársak leszünk, és nem hinnénk, hogy marakodással kéne kezdeni. Ez volt a második dolog, amiben egyet értettünk.

Vigyorogva csóváltam meg a fejemet, visszagondolva az ominózus pillanatra, mikor erre rádöbbentünk és inkább kibékültünk.

Gyorsan öltöztem át, még mielőtt Olive betrappolt volna hozzám, és kezelésbe vett volna (tuti, hogy egy menyasszonyi konttyal távoztam volna a fejem tetején), megszabadultam a hajamban levő hajgumitól, az ujjaimmal végigszántottam a neves oroszlánsörényemet, s kitrappoltam a helyiségből. A szobám felé menet még hallottam Olive heves magyarázkodását arról, hogy mint frissen avatott tinédzser, szükségem van a tombolásra, hogy iskola előtt kiereszthessem a gőzt. Gyakorlatilag egy elmebajosnak állított be. Na, köszönöm szépen.

*

Egészen meglepődtem, mikor a barátnőmmel az oldalamon beléptem a szórakozóhelyre. Valami olyasmit vártam, mint a filmekben, ahol dübörögve üvölt a zene, mindenki táncol mindenkivel, és éppen literszámra vedelik az alkoholt. Erre, volt egy kisebb színpad szerűség középen a nagy helyiségben, amelyet teljes erőből megvilágítottak, és körülötte ott volt teljes homályban négy hatalmas kerek asztal (lovagjai). Székek voltak melléjük helyezve, pontosan annyi, amennyi fő járt egy-egy osztályban. Még csak néhány ember lézengett ott, egy magas fiú a mikrofonállványt szerelte össze, míg a társa a hangfalat bütykölte.

Egy hosszú, vörös hajú, igencsak kirittyentett külsejű lány sietett elénk, kezében egy notesszel és egy tollal. Megrökönyödtem, hogy fenntartás nélkül először engem ölelt meg, majd Olive-hoz fordult, és őt is részesítette egy csontropogtatóban.

– A gólyák asztala arra van – bökött az egyik távolabbi asztalra, amin egy kártya díszelgett, rajta a „kezdő évfolyam” felirattal. Á, dehogy volt feltűnő. – A neveket kérném szépen.

– Olive Johnson és Kate Summers – válaszolt helyettem is Olive, aki láthatólag teljesen fellelkesült a lány közvetlenségétől. Vagy csak a bárszerűség gyakorolt rá valami fura hatást, amiért így kezdett el viselkedni. Hm. Meg kell majd vizsgálnom a levegőjét, nem-e csempésztek bele túl sok oxigént.

– Remek, kipipáltalak titeket – húzott két vonalat a füzetébe. – Amúgy Stella vagyok, tizenegyedikes, igazán örülök, hogy eljöttetek. Addig, míg meg nem érkeznek a többiek, tartok nektek egy kis eligazítást. – A srác, amelyik a mikrofonnál ügyködött, felnézett és közölte, hogy azért hagyjon minket életbe. Stella valami durva jelzővel illette, miszerint tudja hova menjen, és vidáman mosolyogva fordult vissza felénk. – Minden évben, közvetlenül az iskolakezdés előtti héten tartunk egy kis összejövetelt, és mivel művészetisek vagyunk, feldobjuk egy kis énekléssel. Többen is rendszeresen írnak dalokat, amiket bemutatnak mindenki kedvenc énektanárának, ezeket például itt lehetséges bemutatni, persze, szórakoztatás céljából. Ugyanezt lejátsszuk év végén is, akkor már ti is részt vehettek ezen. Meg, igazából, az iskolában nem sok lehetőségünk van együtt lenni, ezért szervezzük ezeket. Lesznek még különféle bálok is, azonban, az igazgató ezeket csak úgy engedélyezte, hogy cserébe lemondtuk a gólyabálokat – magyarázta, a tolla végével a noteszét ütögetve, és láttuk rajta, hogy ez a tény bosszantja. Mellettem Olive megértően bólogatott. Én meg csak bámultam. És lélegeztem. És éltem. Gondoltam, szólok róla. – Viszont, az iskolarádióban ezek rendszeresen ki vannak hirdetve, és mindenféleképpen fogtok értesülni róla. Legalábbis, ameddig én vagyok a rendezvényfelelős a diáktanácsban – jelentette ki morcosan.

– Ú, ez nagyon jó! – csillantak meg Olive szemei. – Imádom az ilyeneket!

Stella elégedetten mosolyodott el a lány lelkesedése hallatán: – A díszítésre, és ezekre is lehet jelentkezni, ami nyitva áll a most érkezők előtt is. Sajnos, iskolában posztokat csak második évtől kezdve lehet betölteni, mondván, hogy addigra a diák már megszokja az egészet. Én meg annyit mondok nektek: ebbe soha nem lehet belerázódni.

– Biztató – szólaltam meg először az ittlétem alatt, kivívva Stella bólintását. Na, jé.

– Azonban, biztos leszek benne, hogy mindent el fog nektek mondani az osztályfőnökötök az első napon. A programterv már előtte egy nappal megvan – nézett le a noteszére. – Mindenesetre, foglaljatok helyet, a büfé hátul van, ha esetleg megszomjaznátok – mutatott abba az irányba, amerre vélni lehetett a falatozó helyét, és visszatért a két sráchoz, lelkesen magyarázva.

– Már most szeretek ebbe az iskolába járni – jelentette ki Olive hatalmas szemekkel, nagy lendülettel belém karolt, és az osztályunknak kijelölt asztal felé kezdett el húzni. Az nem gond, hogy vagy kétszer akartam elesni a levegőben. Dehogy.

Mindenesetre, azt hiszem, megkezdődött a gimnáziumos korszakom.